Mindig megérzem ha hibrid érkezik a városba, vagy egy új születik. A csontjaimban érzem, mint mások a közelgő esőt is vihart. Az előző kobol, vezérem és mentorom, Garland megtanította hogyan figyeljek az apró rezgésekre, az idegen és független erőkre. Eleddig mindenkire rábukkantam előbb, vagy utóbb. Ösztönösen követtem a hibrid jelenlétét egészen annak forrásáig - egy fiatal férfi volt az, épp bement a hotel forgóajtaján.
Kiléptem az árnyékokból, az utcai lámpák megvilágították hosszú bőrkabátba burkolt testem és az arcomba húzott csuklyát. Drága helynek tűnt, tudtam, hogy esélyem sem lenne bemenni csak úgy egyszerűen, a megjelenésem ugyanis egyáltalán nem illett bele a hotel pénzes vendégkörének profiljába. Marad a tűzlépcső.

Figyelmesen vártam egy lámpaoszlopnak dőlve és számoltam a perceket, magam elé képzeltem a hibrid férfi által megtett útvonalat átlagos sétasebességgel; a felvonó gyorsaságát, az emeleteket egymás után; míg végül megláttam az utcafrontra nyíló ablakok mögött felvillanni a lámpafényt az egyik lakosztályban. Hatodik emelet, az épület keleti oldalán. Ez csak ő lehet.
Könnyedén ugrottam át a két méter magas kerítést, mely az épület mögötti szeméttárolókhoz és a tűzlépcsőhöz vezetett. Egy macska ügyességével és gyorsaságával másztam fel teljes csendben és sötétben a hatodik szintig. A lépcsőházból a folyosóra jutottam, onnan pedig már könnyedén megtaláltam a férfi hotelszobájára nyíló ajtót. Határozottan bekopogtam, tenyeremmel pedig letakartam a kémlelőnyílást.