Lehet akkor elégedek meg, ha Paine is követi a saját dühöngésem és ő is őrjöngésbe kezd. De a nyugodt hullámokban színeződő barna szemei semmit nem tükröztek vissza az enyémből. Állta haragomat, és azt is, hogy fizikailag próbáljak ráijeszteni. Olyan dühös voltam, hogy beleszédültem. Paine úgy viselkedett mint egy gyerek. Felelőtlenül, meggondolatlanul, mindannyiunkat bajba sodorva.

Legyintettem rá lenéző fanyar szájhúzással, mikor prédikálni kezdett a jágerekről, és főként a vezetőnkről. Nem különösképp hatolt a szívemig az, hogy mi az emberek védelméért vagyunk, nem pedig a legyilkolásukért.
- Ugyan, kérlek! Nem is ismered! Te nem vagy eszednél, neked totál elhúztak otthonról! Vele meg ment a hallásod is. Nem értetted meg amit mondtam? Valaki vagy valakik felbéreltek ellenem egy hibridet. Erre idehozol a lakásomba egy vadidegent?! Gondolkozol is azelőtt, hogy cselekszel, vagy csak mész az orrod után?
Felnevettem. Úgy gonoszul, mint akinek a nevetéséből kis híján üvöltés szakad fel.
- Segíthet. Ő. Nekünk. - daráltam mélyebb hangon. - Azt sem tudod ki ez. Mi van ha ő is közéjük tartozik? Ez meg sem fordult a fejedben? Hagyd el, túl veszélyes időket élünk ahhoz, hogy bárkiben is megbízhassunk! Csak magunkra számíthatunk.
Egy pillanatra visszhangot vertek bennem a szavaim. Mintha egy villanásra Lynx hangján beszéltem volna, az ő szavaival. Gyorsan hessegettem el a bántó megérzést, és gyötrelmes igazságot. Aztán a szívemnek egy olyan pontjába döfött tüskét Paine amire nem voltam felkészülve. Ha nem szorítom ökölbe a kezem, talán még önkéntelenül is a mellkasomhoz nyúlok, mint akinek fizikálisan is fáj. Hirtelen képtelen voltam Paine arcára nézni.
Sokáig hallgattam a szavai után. Képtelen voltam nem haragudni Painere, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a jelen szituációban lehetetlen tőlem elvárni, hogy hideg fejjel gondolkodjak. Tudtam, hogy egy kiadós alvást követőn tisztább lesz előttem a kép, és nyugodtabban fogom tudni kezelni a dolgot, de túlságosan is le voltam terhelve.
- Nem vettek el tőlem semmit - ingattam meg aztán sokára a fejem - Nem egy tárgyat vettek el, amit vissza lehet valahogy szerezni. Megszűnt, volt-nincs. Pont.
Nem hittem volna, hogy van mersze az ő nevével dobálózni, egyáltalán a jelenlétemben kiejteni. Fegyverként fordította volna ellenem az érzelmeim egyetlen sebezhető pontját.
- Te is megtanultad, hogy gyász és bosszú közt is van különbség. Bőgjétek ki egymás vállán magatok, de engem hagyjatok ki belőle. Tudod a bejárást. Most tudd kifele.
Azzal keresztbe fontam a karjaim magam előtt, fejemmel meg az ajtó felé intettem. Nem igazán tehettem róla. Hulla kész voltam, ijedt, feszült, fájdalmakkal gyötrődött, elkeseredett. Nem várhatta, hogy a mellemre borítom és Mathim neve említésére azonnal fejest ugrok vele a pöcegödörbe.