A város alatt azt sűrűn behálózó metróhálózat található, mellyel Arapaho minden részébe el lehet jutni.

Hát persze hogy már megint az alagutakat használják ezek a férgek... a kappák mostanság nagyon rászoktak. Belekortyoltam a borzalmas, kihűlt feketémbe és a hatalmas képernyőt bámultam. Figyeltem a rendőrségi rádiók frekvenciáit is zenehallgatásnak álcázva; már amennyit be tudtam fogni, de nem esett szó semmiféle bűncselekményről. Egyelőre. Mindenesetre tény, hogy az ÉN alagútjaimban járnak - elég jól ismertem már a város komplett csatornahálózatát és alagútrendszerét ahhoz, hogy valamelyest a magaménak érezhessem mint területet. Gondoltam utánanézek, miben sántikál az a pár pötty a képernyőn; biztos voltam benne, hogy nem munkások, ugyanis ma éjszakára nem volt semmi kiírva. Leállítottam a rendszert és heveny fejfájásra panaszkodva befejeztem a műszakot.

Éjjel 1 óra 25 perc - az öltözőben gondosan el volt zárva egy kényelmes, testhez simuló fekete overál, néhány kés, az egyik kardom és tomahawkom. Átöltöztem, felszereltem magam, majd felvettem egy hosszú bőrkabátot is, mely kellőképp takarja a fegyvereket a kíváncsi kamerák elől. Az egyik metróalagútban indultam el, nem messze volt egy megálló. Így az éjszaka közepén valószínűleg kellőképpen kihalt lesz ahhoz, hogy senki se vegye észre, ahogy a sínek közül felmászom a peronra a kamerák egyik vakfoltjában. Francnak van kedve annyit gyalogolni a peremeken és szervizalagutakon, vagy a csatornaszinten át... inkább megyek metróval. Két megálló. Ott fel a szellőzőrendszerbe, be az esővízcsatornába és ha minden igaz, még nem lehetnek messze onnan. Épp ezen agyaltam, mikor rutinosan felgördültem a peremre. Ahogy számítottam, üres volt a metrómegálló egy embert leszámítva. Épp az ő lábai elé gördültem. O-ó... ennyit az észrevétlenségről.

Munka után haza mentem, úgy éreztem, egy kis pihenés jót fog tenni. De nem tudtam sokáig otthon lenni, minden a családomra emlékeztetett, mintha egy kriptában élnék. Nem bírtam a házban lenni, szükségét éreztem, hogy bemenjek a városban egy sétára, vagy bármire, ami esetleg szóba jön. Nem igazán érdekelt mi lesz.
A maffia utáni nyomozás haladt, de sok a fal, amibe az ember beleütközik, és időbe telik, mire áttöri ezeket. Most gondoltam, kifújom magam kicsit, néha az sem árt.
A belvárosi séta közben megszomjaztam, betértem egy pubba, rendeltem egy whiskyt tisztán és magam elé bámulva kortyolgattam. Hamar elfogyott. Kértem még egyet. És még egyet. Jól esett egy kis lazulás. És nem ártott egy kis tűzszünet a démonaimmal történő csatározás közben. Telt-múlt az idő, és már fejembe is szállt az a néhány pia, különben is holnap meló, szóval gondoltam, haza indulok. Fizettem a pultos csajnak, és kiléptem az ajtón, majd a metró felé irányítottam a lépteimet. Levánszorogtam a mozgólépcsőn, ránéztem az órámra. Nocsak, már fél 2. Ebből sem lesz sok alvás, már nem mintha olyan sokat aludnék az utóbbi időben. Leértem, és megálltam a peronon. Még volt pár perc a következő metróig. Kissé elmerültem magamban, mire egyszer csak a lábam előtt termett egy bőrkabátos csaj. Először nem voltam benne biztos, hogy nem hallucinálom-e az egészet, de aztán biztossá vált, hogy ez valódi.
-Nocsak... én mindenre számítottam ma este, de rád egyáltalán nem... Mit csinálsz te itt? - kérdeztem meglepetten.

Persze nem lett volna könnyű ezek után úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, vagy egyszerűen csak nem vett volna észre, bár manapság egyáltalán nem ritkaság az ilyen mértékű érdektelenség az emberek részéről. Szerencsétlenségemre, ez a férfi most nem maradt meg saját, elszigetelt kis világában. Alkohol szagát éreztem rajta, bizonyára megivott pár pohárral. Na most mihez kezdjek... ha ügy lesz belőle, akkor jó eséllyel visszanézik a kamerák felvételeit, szóval az ártalmatlanítása máris nem tűnt olyan jó ötletnek. Másrészről viszont egyelőre a kamerák holtterében vagyunk. Mindketten. Sóhajtottam egy mélyet, mielőtt válaszoltam.
- Gondoltam lesétálok pár megállót... - jobb hirtelen nem jutott eszembe. Utáltam, mikor civilek kerültek a képbe. Inkább mentem volna gyalog... de hát fene gondolta, hogy pont ott fog tántorogni egy félrészeg alak, ahová megérkeznék. Nagyon bámult, én pedig nem tudtam, hogy a pia hatása, vagy esetleg valamelyik fegyverem lóg ki a kabát takarása alól; netán nemes egyszerűséggel elcsúfított arcomra csodálkozik rá szánalommal vegyes borzongással? Talán mégis le kellene ütni...

Kinyújtottam a kezem felé, hogy ugyan segítsen már fel, bár valójában nem arra vártam, hogy felém nyújtsa karját, hanem hogy kissé lejjebb hajoljon, amit meg is tett. Ez így pont kényelmes távolság volt ahhoz, hogy állon tudjam rúgni. Nem számított rá és megtántorodott. Még épp, hogy nem lépett ki a kamerák holtteréből - talpra ugrottam, s a kabátjánál fogva rántottam vissza a férfit. Karom átcsavartam a feje felett, így mögé kerülhettem és azonnal átfogtam a nyakát. Gondoltam addig szorítom a karommal, amíg elájul, ha már a rúgásom nem küldte egyből a padlóra. Másnap talán azt hiszi majd, csak álmodta az egészet. De sajnos mivel nem egy apró és törékeny testalkatról volt szó, nagyon kényelmetlen volt számomra ez a pozíció. Nem tudtam a megfelelő helyen, a megfelelő erővel szorítani, ráadásul a testtartásom sem volt kiegyensúlyozva. Lábujjhegyen állva küzdöttem a súlyával, hogy valahogy lejjebb tudjam nyomni és akkor a megfelelő helyen szorítani a nyakát, de hiába...

Közelebb hajoltam hozzá, mikor kinyújtotta a kezét, gondoltam felsegítem, de a következő pillanatban ütést éreztem az államon és annyi csillagot láttam, mint egy hobbicsillagász egy jobb hónap alatt. Basszus, ez most mi a franc volt? Szólni sem volt időm, hátraléptem párat, de a csaj visszarántott. Mögém került és próbálta átfogni a nyakam hátulról, de látszott, hogy kisebb emberekhez van szokva. A piától be voltam lassulva, ezen a ponton már azért észbe kaptam, megmarkoltam a karját, és megindultam hátrafelé és nekipasszíroztam a falnak, majd egy kicsit előreléptem és megint a falnak nyomtam, miközben szorítottam a karját. Lássuk meddig bírja a kiképzést.
-Elmondanád, hogy mi a franc bajod van? - köpködtem a szavakat a fogaim között. - Amúgy láttam, hogy elég jóvágású csaj vagy, gondolom ez nem az első balhéd.
Nem mondom, tényleg nem, elég edzettnek tűnt a csaj. Addig küzdöttem vele, amíg el nem engedte a nyakam. Előreléptem, gyorsan megfordultam és hátralöktem. Mire visszaszerezte az egyensúlyát, addigra elővettem a fegyverem és ráfogtam.
-Állj! ACPD! Maradj ott, ahol vagy!

Ahogy sejtettem, a nyakszorításos taktika sajnos nem vált be. Elég masszív testalkatú fickó volt, én pedig nem éppen magas - és bár törékenynek tűnő testalkatom alatt meglepő fizikai erő duzzadt, méreteimen ha akartam volna sem tudok változtatni. Most még ha nem is először, de azon kevés alkalmak egyikeként úgy gondoltam, nem mindig jó csak aprónak és fürgének lenni; persze, ha egy közel féltonnás behemót döggel kell harcolni jól jön, de ennél a figuránál épp az ellenkező hatást érte el. Én mindenesetre nem adtam fel, kitartóan szorongattam a férfit és próbáltam lenyomni, de egy ponton aztán ő is magához térhetett, ugyanis nekihátrált a falnak, engem pedig szabályosan felkent rá. Nyekkentem a teste és a fal között a hirtelen becsapódástól - aztán jött egy újabb. Meg egy újabb. Én szorítottam az ő nyakát, ő engem a falhoz... egyikünk sem akart engedni. Tipikus róka fogta csuka-csuka fogta róka helyzet.

A szavai nem igazán hatottak meg, bár talán megérdemelt volna egy vállon veregetést az elmés szóviccért - úgy értem nem most. Most legszívesebben behúznék neki egy isteneset... de talán majd pár év múlva, mikor majd nem zavar annyira, hogy valaha volt egzotikus szépségem legszembetűnőbb jegyeit feláldoztam valaminek az oltárán, ami soha nem is létezett...

Soha nem is létezett...

Éés pontosan itt fordult meg a fejemben, hogy talán eleresztem, de végül nem az észérvek győztek, hanem a következő nekinyomás a falnak a férfi részéről. A könyököm egy reflexpontját is sikerült bevernem, és a hirtelen belenyilalló fájdalomtól - mely alig a másodperc tört részéig tartott de ahhoz épp elég volt, hogy lazítsak a szorításon - elengedtem a nyakát. Előrelépett én pedig leguggoltam és kihúztam a bakancsom szárába dugott egyik apró, de annál élesebb, mindössze tenyérnyi, fekete tőrt. Talán kevesebbet fog izegni-mozogni, ha a hideg pengét érzi a nyakán. Jó, az előbb nem jött össze, de szerencsére maradt esélyem, hogy kiköszörüljem a csorbát... nos, gondoltam én. A fickó valahonnan előrántott egy stukkert és elkiáltotta magát. Ráadásul éppen azt a mozaikszót mondta, amelyet sosem akartam hallani: ACPD. Felemelt kezekkel álltam fel guggoló pozíciómból lassan, a tőrt ujjaimmal szorítottam a tenyeremhez, így jól láthatta, mi van nálam. A legyőzöttség mély sóhajával szegtem fel fejem és ejtettem ki a kezemből a fegyvert, miután felegyenesedtem. Sajnos nem nézett utána, így a következő jól időzített állba rúgást is bebuktam.

- És most mi lesz? Lelősz, vagy mi? - törtem meg a hadakozás után beállt csendet.

Ó, még fegyver is volt nála, nagyszerű. Még szerencse, hogy eldobta, de biztos, ami biztos, rajta tartottam a szemem.
-Az a helyzet, hogy simán lelőhetnélek, rendőrre támadtál, ráadásul felfegyverkezve. Örülj, hogy még élsz. - közöltem vele amolyan rendőrökre jellemző szigorral.
Pár másodperces egymásra nézés következett. Ez most kissé patthelyzet. Elég izgága egy csajnak tűnik, simán lehet, hogy nem feltétlenül érdekli jelen esetben, hogy rendőr vagyok. Nálam nincs bilincs, és így, hogy kissé be vagyok nyomva, ő meg elég fürge, elég problémás is lenne feladni rá. Csak mert szépen kérem, valószínűleg nem fog velem bejönni az őrsre. Ha leengedem a pisztolyom, akkor esélyt adok neki a támadásra, ha viszont rajta tartom, akkor kétszer is meggondolja, hogy egyáltalán megmozduljon. Egy ideig tartható ez az állapot, addig kitalálom, hogy mi legyen.
Közben befutott a metró, amire vártam. Nem követtem el azt a hibát, hogy ránézzek. Távolabb állt egy alak, aki szintén a szerelvényre jött. Valószínűleg nem foglalkozott velünk, biztos azt hitte, hogy két részeg balhézik, és gondolta nem üti bele az orrát. Kicsit közel mehetett a peron széléhez, mert a metró vezetője rádudált. Ez olyan hirtelen hanghatás volt, hogy reflexszerűen odakaptam a tekintetemet és mivel most nagyobb a reakcióidőm, ezt a csaj ki is használta. A szemem sarkából már csak azt szúrtam ki, hogy egy szempillantás alatt felém iramodik kihajolva a fegyverem elől, és egy határozott mozdulattal szájba ver. Megtántorodtam, a csaj közben beugrott a hozzá legközelebb eső ajtón. Mire észbe kaptam, már jelzett a lámpa, ami arra figyelmeztetett, hogy az ajtók azonnal záródnak. Megindultam és pontosan a bezáródás előtt még sikerült beugranom. A metró elindult, a lány után néztem, aki már éppen nyitotta az ajtót, a következő kocsiba. Utána indultam.
Megtehettem volna, hogy futni hagyom, de én valahogy nem vagyok olyan. Meg... nem tudom... valahogy a kinézetéből is ítélve, ez a csaj érdekes lehet, a harctudásából ítélve meg pláne. Nemrég megtapasztaltam, hogy egy addig nem ismert lény, egy szörnnyé változott ember végez a családommal, szóval bőven vannak itt rejtett és veszélyes dolgok. Azt a mocsok kis geczit a maffia bérelte fel. A csaj talán tudhat valamit. Megyek megkérdezem...

Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy Fenéket!, de igazából... tényleg rátámadtam egy rendőrre. Mozdulatlan maradtam, de az agyam kattogott a megfelelő kiutat keresve. Ez egy nagyon elbaszott este. Biztos vagyok benne, hogy ő sem így tervezte, de rosszkor volt rossz helyen. Mi, vadászok az embereket védjük, óvjuk a hibridek fajtájától... ez meg itt simán lelőne. Bár tudná... bár tudnák mind, milyen vakok és ostobák! Remegtek az ujjaim, ökölbe akartam őket szorítani. A szívem hevesen vert a tehetetlen haragtól. Végszóra futott be a szerelvény, amire vártam. Illetve eredetileg úgy gondoltam, csendben várok, de az élet mást hozott. Egy zsernyákot. Azt terveztem, hogy felpattanok rá, ezt a fickót meg itt hagyom a padkán káromkodni a metró után. A többivel majd foglalkozom később... most első a menekülés. Különösebb tervem nem volt, az egész a szerencsén múlott, hogy a vezető dudált. Nem haboztam: azonnal mozdultam és egy jól irányzott jobb horoggal máris sikerült annyira meglepnem emberünket, hogy be tudjak ugrani a szerelvénybe a legközelebbi ajtón. Azután megindultam, előre. Egyetlen férfi volt csupán az egyik szerelvényben, amin átfutottam. Elsodortam a napilapját. Hátrapillantva a vállam felett láttam, hogy a zsaru követ. A rohadt életbe, hát sosem fogom lerázni?!

A következő ajtón is átmentem és futottam tovább. Kellene egy terv... már a középső szerelvények egyikében jártam, lassan elfogy az út. És amilyen iramban ez lohol utánam, nem húzzuk ki a következő megállóig. Mielőtt elértem a utolsó előtti (vagy elölről a második, attól függ, honnan nézzük) szerelvényt, a lámpák pislogni kezdtek és a világítás pár tizedmásodpercre el-elszállt. Elmosolyodtam magamban. Még szerencse, hogy pont a metrónál vagyok biztonsági technikus. Tudtam, hogy az esetek 98%-ában itt ki szokott maradni a világítás. A leghosszabb 2,8 másodperces. És már nincs messze.

Mielőtt a lámpák kialudtak, feltéptem az előttem lévő ajtót és elértem a kocsit. Elrugaszkodtam a talajtól, felhúztam magam a kapaszkodóvasra és már el is tűntem, mire a fény visszajött. Kiegyensúlyoztam a helyzetem a kapaszkodón guggolva, elég veszélyes volt különösebb stabil alátámasztás nélkül egy rúdon egyensúlyozni, de talán addig kibírom, amíg ideér. Az ajtó felett a sarokban támaszkodtam, miközben a hátamra szíjazott tokból előhúztam a katanámat. Ha ebbe beleszalad, vége az életének, mielőtt kimondhatná, hogy ACPD... ellenben, mikor ő is átlépte a szerelvény küszöbét, nem nyestem le azonnal a fejét. Magam sem tudom miért, talán nem volt elég időm rákészülni - vagy talán csak kezdtem tisztelni, mint ellenfelet. Adok neki egy esélyt. Aztán meglátjuk, hogyan reagál. A többi már csak rajta múlik.
- Állj! Maradj ott, ahol vagy... - ismételtem a szavakat, melyekkel az imént ő késztetett megtorpanásra engem. Alig 10 centire állt meg a pengém torokmagasságba helyezett hegyétől.
- Ritka éles fegyver. A helyedben nem mocorognék. Dobd el! - utasítottam ellentmondást nem tűrő hangon.

Haladtam utána, a metrón ülő egy-két ember pedig tátott szájjal bámult rám és az előre szegezett fegyveremre.
-Nyugalom, rendőr vagyok, mindenki nyugodjon meg. - csillapítottam a kedélyeket.
Ahogy követtem, nekiállt pislákolni a fény. Próbáltam jobban figyelni. Bár már kezdtem tisztulni, még mindig nem voltam teljesen magamnál. Beléptem a következő ajtón, és ismerős mondat törte meg a csendet. Állj! Maradj ott, ahol vagy. Nagyszerű, ha-ha! Kiszúrtam egy kardot, aminek a hegye nem messze volt a nyakamtól. Megláttam a csajt is, és kapásból ráfogtam a fegyvert.
-Hülye lennék eldobni! - közöltem vele határozottan.
Basszus ennél a csajnál több penge van, mint egy román késes cigánynál. Ez megint patthelyzetszerű volt. Leszúrhatott volna, de agyon is lőhettem volna, még ha ő a gyorsabb, és ledöf, akkor is. Nem tudott biztosra menni, és én sem.
-Na jó... váltsunk hangnemet! - és ezzel egy hirtelen ötlettől vezérelve elraktam a pisztolyom. Az előbb akár meg is ölhetett volna, de valamiért mégsem tette. Megölhettem volna már én is, de valamiért mégsem tettem. Ezt a gesztust hátha békejobbként fogja felfogni. Amúgy már kezdett elegem is lenni ebből az egészből. Még piás voltam, fáradt is, most nem volt kedvem egy egész éjszakás hajkurászáshoz. De tudnom kellett, hogy tud-e valamit.
-Ahogy észrevettem, elég jól küzdesz. Tutira nem itt a városban nyirbálod a bűnözőket, mint valami kis batgirl, mert akkor tudnék róla. Viszont akkor más terepen ritkítasz. És ebből kiindulva sanszos, hogy tudod, hogy mi lakott vagy mik laknak a városszéli erdőben. Na?
Néztem rá, az arcát fürkészve, várva a reakcióra, és a reakció minőségére. Hiába hazudik, tudni fogom.

Tessék, kifogtam a kopók gyöngyét, gondoltam magamban mikor közölte, hogy nem tesz eleget a kérésnek. Hát akkor barátocskám, búcsúzz el az életedtől... vagyis, mi? Egyszer csak megenyhülni látszott és elrakta a fegyvert. Mondjuk nagyobb biztonságban éreztem volna a töltött stukkert az én kezemben, vagy a metró sínjei között heverve, miután kidobtam a szerelvény egyik ablakán - de végül is, legalább már nem célzott rám. Ugyanakkor még nem éreztem magam teljes biztonságban. Nem bízhattam benne. Kissé kevésbé görcsösen szorítottam már a kardot, de továbbra is felemelve tartottam, amíg hallgattam a mondandóját. Bár nem mondom, kezdett egyre kényelmetlenebb lenni idefenn, ahogy rázkódott a szerelvény. Feltett kérdésére balta arccal válaszoltam.
- Manók... - ekkor éreztem meg, hogy lassít a metró, mindjárt beér a következő megállóba. Lassan elraktam a fegyvert, őt továbbra is szemmel tartottam. Hagytam pár másodpercet, afféle bizalmi kör gyanánt, de most úgy tűnt, tényleg nem akar ártani nekem. Lemásztam (közben azért észrevétlenül a bakancsomhoz nyúltam és tenyerembe szorítottam az apró tőröm párját; nem akartam ellene használni, csak ha okot ad rá) és megálltam vele szemben. Az arcát fürkésztem, miközben a metró megállt. Nem úgy tűnt, mint aki le akar szállni.

- Talán feltűnt már, nem vagyok egy ostoba liba... - szűkítettem résnyire szemeim. Hülye lennék neki elmondani bármit is; hisz könyörgöm, ez egy rendőr! Megkerültem, óvatosan, majd odaléptem az ajtóhoz. A peronról Narcise ugrott be a szerelvénybe. Éreztem, hogy meg fog jelenni a kirinem. A hiéna megrázta magát és a rendőrre nézett, okos mélybarna szemeivel az arcát vizsgálgatta. Nem vicsorgott, nem borzolta a szőrét, nem morgott. A lelkem egy darabja hitt neki. Vagy szeretett volna hinni. Nem fog bántani minket.
Az ajtók becsukódtak, én pedig ismét megálltam szemben a férfival. Valahogy dűlőre kell jutnunk, én ugyanis a következő megállónál terveztem leszállni. De ahogy itt álltam vele szemben, valahogy az egésztől elment a kedvem. A lelkem megint vállalhatatlanul öregnek éreztem. Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, hogy ahelyett, hogy belőlem próbál valami vallomás-szerűséget kihúzni (oda az inkognitóm?) inkább rohanjon... meneküljön, messze, el ebből a földi pokolból!... de nem tettem. Hallgattam és hagytam, hogy belülről marjon az elkeseredés. Szinte éreztem a fémes, kesernyés ízt, hogy most egyszerűen muszáj lakatot tennem a számra még akkor is, ha belül ezernyi, növekvő ösztön akarna kitörni szavak, vallomások... és hm, káromkodások formájában.
- Hobbigyűjtő vagyok - magam sem gondoltam komolyan, hogy ezt elhiszi nekem. Hisz megküzdött velem. És hát, lát is. Tudtam, hogy nem fogja elhinni, hogy csak a gyűjtemény porosodásának megelőzéseképp sétáltatom ezt a katanát... de könnyen lehet, hogy pontosan tudja. Hogy csak játszik velem - a ruhái alatt pedig be van drótozva.
- Vedd le a kabátod. Az inged is - szólaltam meg végül, mire egy kérdő tekintet volt a válasz - CSINÁLD! - emeltem fel a hangom. Rámarkoltam az apró tőrre a tenyeremben. Ha tényleg be van drótozva, most rájött, hogy tudom. És újra támadni fog.

-Manók, mi? Ha. Ha. - Már maga ez a szarkazmus, meg az arckifejezése elárulta, hogy tud valamit. A rendőrszimat is ezt mondatta velem.
Közben lekászálódott, és láthatóan továbbra is arra készült, hogy megkínálom lőszerrel á la Castle, szóval továbbra is feszült és bizalmatlan volt a légkör. Emlékeztetett, hogy ő nem egy ostoba liba... hát nem baj, akkor már ketten vagyunk. Bocs, ha megsértettem az önérzeted...
Közben megálltunk, az ajtók kinyíltak, és azt hittem, lelép majd, és ha már vége a bulinak, haza megyek én is. De nem. Ehelyett belépett az ajtón egy hiéna, valószínűleg a kirinje, egyéb esetben elég nehezen lenne itt egy ilyen távoli származású állat. Láttam, hogy a csaj nagyon járatja valamin az agyát. Szerintem megintem valami poénin töri az agyát. Áááá, szóval hobbigyűjtő. Nem rossz, de biztos tud ennél jobbat is. Legalább is merem remélni. Kicsit amúgy is magasan van most az ingerküszöböm, ami a poénokat illeti.
Épp szólásra nyitottam volna a szám, amikor rám szólt, hogy vegyem le az ingem, és a kabátom. Egyből több okom volt megszólalni.
-Há-há-há! Nagyon vicces csaj vagy, de komolyan. Bocs, de zenét nem hoztam hozzá... Nem tudom ki a francnak hiszel engem! És különben is, elegem van ebből a szarakodásból! Egy valamit tisztázzunk, itt én vagyok a rendőr, nem tudom kinek hiszed magad. - rivalltam rá.
Na jó, kellenek az infók, amiket szerintem tud, és ez most nem egy szokványos helyzet. Nem igen segítene rajtam, ha elküldeném a pitsába.
-Tudod mit? Ha ez kell a lelki békédhez, akkor nesze. - ezzel szétgomboltam az ingem és megmutattam neki, hogy nincs rajtam semmi, ami veszélyes lehet rá nézve. - Most már ne húzd az agyam! Egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben, nem olyan rég valami nagy darab lény megölte a feleségemet és a fiamat, és emberré változott mielőtt szétlőttem a fejét. Manók, mi? Ne b@szakodj velem! A maffia bérelte fel azt a mocskot, és addig nem nyugszom, amíg ki nem nyírom az összes sz@rházit, aki ezért felelős, szóval ha tudsz valamit erről, akkor most mondd!
Sugárzott a harag a hangomból. De mint említettem, elegem van már. Tombol bennem a düh és a fájdalom. És ennek soha nem lesz vége. Csak enyhébb lesz. Talán. A tűzvészt, ami bennem lángol, csak vérrel lehet megfékezni. Megfékezni. De eloltani sosem.

Láttam, hogy nem értékeli az általam sem feltétlen humorosnak, inkább dacosnak szánt kijelentéseim, de mikor aztán rápirítottam, hogy vetkőzzön neki, valami elszakadt az ipsénél. Magából kikelve üvöltött velem, én persze álltam a tekintetét és felemelt hangját. Narcise halkan morgott mellettem és vicsorgott felé fényes fogaival. Ő a rendőr, hát persze... én pedig nem üvölthetek vissza, hogy képzeld rendőrkém, egy nagy nulla vagy, mert semmit sem tudsz! De én ellenben vele, nem vállalhattam azt az áldozatot, amit nap nap után hozok. Nekem senki nem fogja ezért megveregetni a vállam, nekem senki nem fog érdemrendet csiptetni az egyenruhámra, sosem fognak mások szeretni azért, amit teszek. Sosem tudhatják meg még azt sem, hogy létezem. A nevem csak egy adat lesz a névtelen tömegben. Nem hagyhatok nyomot a világban. Sarkon akartam fordulni. Rohadtul elegem volt az egészből. Ez... ez már nekem túl sok. Befejeztem. vége.

Ekkor elkezdett gombolkozni és megmutatta fedetlen és teljesen drótmentes mellkasát. Rápillantottam, majd ismét a szemeibe néztem és biccentettem:
- Köszönöm - nem magyarázkodtam, hogy miért kértem erre. Amiket viszont ezek után mondott, egészen más megvilágításba helyezték őt és ezt az egész helyzetet. Biztos voltam benne, hogy nem hazudik - nem ő volt az első ember, aki találkozott már hibriddel. És nem ő az első, akinek nem sokkal egy ilyen után néztem a szemébe; megláttam benne az ismerős elkeseredettséget, félelmet és haragot.

Mély levegőt vettem mikor befejezte, szinte maguktól törtek elő belőlem a szavak. Megsajnáltam őt.
- Szerencsés ember. A legtöbben nem élnek túl egy ilyen találkozást. Szóval... szétlőtted a fejét? - akaratlanul mosolyodtam el, pedig próbáltam visszatartani, mert tudtam hogy nem igazán illik a helyzethez. Ez a csávó most mondta el nekem, hogy a családját lemészárolta egy hibrid; ez kábé olyan, mint egy temetésen felvihogni. Kisimítottam arcom ismét, majd neki szegeztem a kérdést:
- Az a lény, amiről beszélsz; milyen volt?
A zsaru pedig leírta, részletesen. Hogy nézett ki, mit tett, hogy változott át. Én pedig rávágtam:
- Thanator. Azt mondod, a maffia bérelte fel? És igen, jól sejted: az erdőben él. Vagyis élt. De... - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert megszólalt a telefonom. Néith hívott. Ezt fel kell vennem. Akármilyen aktuális kalamajkában voltam is épp, tudtam, ha egy jáger hív, egy társ, egy testvér, nincs olyan hogy nem tudunk válaszolni.

- Néith? - szóltam bele a kagylóba, miután megnyomtam a hívásfogadás gombot. Közben továbbra is a férfit figyeltem. Narcise pedig fejét szabad kezem tenyerébe nyomta. Megsimogattam a szőrét. A jáger a vonal túlsó végén nem mondott túl sokat, csak annyit, hogy szükége lenne rám. És némi cérnára. Sejtettem, hogy nem gobelint akar hímezni.
- Máris indulok - csak ennyit mondtam, aztán letettük. Hibridek a csatornában ide vagy oda, lesz velük alkalmam máskor is megmérkőzni. Néith-tel viszont történt valami. Ő a fontosabb. De mit kezdjek ezzel a szerencsecsomaggal itt előttem? Elhúztam a szám és mikor a metró begördült a megállóba, felsóhajtottam. Mert akkor már meghoztam a döntést.
- Gyere velem... - idő közben rájöttem, hogy a hangnem talán még mindig kissé nyers, így kelletlenül bár, de a végén még hozzátettem - ... kérlek. Elmondom, amit tudni akarsz, de közben haladnom kell. Egy barátnak szüksége van rám.

Ahogy kimondtam, megbántam. Sejtettem, mit kapok ezért. De sajnáltam a férfit és egy részem nagyon szeretett volna segíteni neki. Egy másik részem pedig a pokolba kívánta.

//Városkörzet / Panelházak / Walsh lakás//

Megköszönte, hogy készséges voltam. Hát, szívesen, de az ilyen húzásait nem ártana, ha nem vinné túlzásba. Most már, mintha kicsit közvetlenebb lenne.
Újraízlelte a kifejezést, hogy szétlőttem annak a valaminek a fejét, és elmosolyodott. De ez nem olyan kárörvendő sutyerák mosoly volt, hanem egy megkönnyebbült emberé, akinek a válláról levettek egy kis terhet. Biztosan volt már dolga ilyenekkel. Rákérdezett, hogy mit láttam, és ő pedig konkretizálta a dolgot. Már a nevét is tudom annak a fattyúnak a fajtájának. Thanator... Ismételtem el magamban. Érdekes elnevezés, mintha valami '80-as évekbeli thrash metal zenekarról lenne szó. Ki találja ki ezeket a neveket?! Folytatta volna a mondókáját, de hirtelen megcsörrent a telefonja, amit ő azonnal fel is vett. Valami Néith nevű nő kereste. Hová tűnt a rendőrök iránti tisztelet? Eltűnt a lenyugvó nappal? Na de mindegy, ez már rég nem egy szokványos rendőri intézkedés. Remélem nem állnak neki valami csajos traccspartinak, mert ahhoz most nem nagyin van türelmem. Valami sürgős ügy lehetett, mert a sebhelyes csaj, hamar közölte, hogy máris indul. A barátnője vagy a munkatársa lehet. Márt vártam, hogy közölje, hogy ez ennyi volt, többet nem tud mondani, és ő lelépne, de végül is magával hívott. Amire rá is bólintottam. Útközben még biztos kihúzok belőle néhány infót, meg hátha a másik csaj is tud valamit. Szerencsére már majdnem teljesen ki voltam tisztulva, és fáradtnak se éreztem már magam annyira. Menjünk, aztán ki tudja, hogy folytatódik ez az este.
A következő megállónál leszálltunk, és elindultunk a lépcsőn felfelé.
-Az előbb a telefon félbeszakította azt, amit mondani akartál. Szóval? Mit tudsz még?

//Városkörzet / Panelházak / Walsh lakás//