Szokásos sétám róttam az erdőszélen, a nap már erősen lemenőben volt. Mostanában szerettem körüljárni a rengeteget még a sötét leszállta előtt, egyedül lenni a gondolataimmal, csendben az ismerős terepen. Az egyre rövidülő nappalok, ahogy a sötétség lassan átvette uralmát a fény felett s napról napra hosszabb éjszakákat szült - mintha csak lelkem tükörképei lettek volna. Tudtam és éreztem, milyen erősen távolodom, szakadok el az emberektől és az ő világuktól. Hogy a bestia bennem lassan a saját képére formál. Nem tudtam, valószínűleg nem is akartam már neki gátat szabni. Most sem éreztem semmit. Kiüresedve jártam, léptem ritmusra, zsebre tett kezekkel.
Lábaim az erődszéli úthoz vittek, s nem messze megláttam egy nőt a kocsija előtt tanácstalanul telefonálni, felhajtott motorháztető mellett. Nem maradhat itt... nem állhat meg itt. Hisz az erdő tiltott az emberek számára - magam ragaszkodtam ehhez a kikötéshez, mikor aláírtam a paktumot. Elindultam a nő irányába gyorsabbra véve lépteim, s közben arcomba húztam a csuklyám takarásként, hogy ne rémüljön meg, ha rám néz. Mikor közelebb értem, megszólítottam.
- Elnézést, hölgyem! Itt tilos várakoznia. Kérem, menjen tovább - szólítottam fel a távozásra. Túl közel van az erdő.