Lakó: Sylvia Walsh

Nine Ich Nailst raktam be a számítógépemről. Régi, recsegős hangfalak jártak hozzá, de nem különösebben zavart, és amúgy is passzolt a zene stílusához. Már az ajtóm küszöbén lerúgtam a cipőim, a kabátom meg hanyagul a nappaliba dobtam a kanapémra. Kiengedtem a farmerom felső gombját, és sört szisszentettem. Rohadtul meguntam a mai napot, szóval olyan hangosra vettem a zenét, amennyi még éppen nem remegtette meg az ablakokat. Hozzászoktam ahhoz, hogy az itteni szomszédok is hasonlóan művelik. Vagy meghúzzák maguk, vagy kiadósan dorbézolnak. Hát én most nagyon utóbbi leszek. Megengedtem a kádba a vizet, és míg telítődött átnéztem az e-mailjeim. Nem ültem a monitor elé, csak fölé hajoltam. Nut átmászott a kezemen és elfoglalta a számítógép mögötti falon éktelenkedő jókora repedést. Kissé megborította a lakás szigetelését a hézag, és kezdetben ki is tömtem, de a nyolc lábú szörnyeteg mindig kiszedte az oda tuszkolt papírt, ruhaanyagot és befészkelte magát. Azóta olyan jól beszőtte, hogy már alig érzem az onnan besüvítő szelet. Állandó lakhelyéül választotta az igénytelen repedést - miként nekem is szívemhez nőtt a két szobás egérlyuk. Ha akartam sem tudtam volna mit kiötleni azért, hogy otthonosabbá varázsoljam. A dekoráció és lakberendezés nem volt tanrészem. Úgyhogy hagytam a tapétázást és azokat a színes illatgyertyákat amik majd minden női komódon megtalálhatóak.
A kanapé előtt helyet foglaló dohányzóasztalon egymáson hevertek a DVDk és könyvek. Áttúrtam őket, mivel kéne kikapcsolódnom a hasprések között. Áh! Jason! Öreg haver! Ide nekem a péntek tizenharmadikát.

Egyik lábam kilógattam a kádból, két könyökkel meg kitámasztottam magam. Fejem a kád szélének döntöttem és néha a sörömbe kortyoltam. Lehunyt szemekkel próbáltam kirelaxálni magamból a fáradságot, és a haszontalan csábítást azt illetőn, hogy aludjak be.
Csak egy pillanatra szenderültem el. A következőben felriadva ültem ki magam. Elhallgatott a zene. És a szemem nyitva volt, mégse láttam semmit. A rohadt életbe az áramszünettel! Nem mondanám, hogy gyakori lett volna az áramkimaradás, de ha valami elromlik az épületben, igazán senki nincs meglepődve.
Felnyomtam magam álló helyzetbe, és látatlanba, megszokásra hagyatkozva nyúltam a törölköző felé. Magam köré csavartam, át sem dörgölve a testrészeim. Ha kell pucéran verem agyon a házmestert. Most azonnal!
Felkaptam a kád szélére helyezett félig elfogyasztott tartalmú sörös üveget, és készen álltam a hisztéria kibocsátására. Megragadtam a kilincset elszántan, feltéptem, megtettem az első lépésem, és a saját magam által létrehozott víztócsában hanyatt vágódtam. Nem jutott időm arra, hogy fájlaljam csuklóm és tomporom, az ajtó melletti falnál idegenség csillant meg. Reflexből hajítottam irányába a sörös üvegem.

A másodperc töredéke alatt gyűrtem le magamban a késztetést, hogy összecsinálva magam magzatpózba kuporodjak a fürdőszoba talaján. Vakolat hullott a nyakamba, a por ami pedig felszállt a lövések nyomán, még ködösebbé tette a fénykorlátolt helységet.
Elrugaszkodtam, hogy menekülőre fogjam. A fegyvereim mind a hálószobában voltak.
Hasmánt nyúltam ki alig két hosszabb lépés után. Akkora erővel csapódott a hátamnak a fegyveres, hogy az állam nagyot koppant a földön, a vér íze pedig azonnal szétáramlott a számban. Hátranyúltam és megragadtam a csuklóját. Háromszor teljes erőből a földhöz csapkodtam, míg hüvelykujjammal nyomást gyakoroltam a tenyere belsejére.
A stukker, amit ezidáig a kezében szorított, most valahová a lakásom egy rejtetten árnyékos zugába csúszott. Nem adtam időt arra, hogy megkeresse. Megfordultam alatta, két lábammal átöleltem a derekát, és összefontam fölötte a bokáim. Míg combjaimmal satuszerűen szorítottam és fojtottam csípőtájékon, addig öklömmel az arcába sújtottam. Kétszer.
Meleg vér zubogott az arcomba. Nem szándékoztam addig leállni, míg a fogai a helyükön voltak. Úgy rémlik ő sem volt rest védekezni, de a bennem zúgó adrenalin nem engedett a fájdalomnak. Csak villanásnyi fehér foltok lehettek annak jelei, hogy ütés érte az arcom.
Megragadtam két vállánál fogva, és homlokommal kosszerűn sújtottam le a képére.

Nyögve próbáltam magamról lelökni. Istentelenül ocsmány káromkodás szakadt elő belőlem. Állkapcsom, orrom sajgott. Villámcsapásokként zúgtak keresztül az arcom izmai. Térdeplésbe erőlködtem magam, és a támadómért nyúltam. Lábaim alatt üvegek csikorgó hangjai figyelmeztettek, hogy ez később rohadtul fog fájni. Körmeim megcsúsztak ruházatán, nem adta könnyen a bőrét.
Apropó, ruházat... Fegyvertelen vagyok!
Duzzogva álltam ki magam egyenesbe, hogy fejbe csűrhessem lábfejjel a férfit. Szédelgő émelygés, háborgó gyomor volt akadályom. Mögöttem a hálószobám ablakán beszűrődő lámpafények adtak némi világosságot. A párnám alatt megbúvó Berettára gondoltam. Nem vártam meg míg kivacogják magukat a térdeim. Bezuhantam a hálóba, és felnyúltam az ágyra a pisztolyért.

Mielőtt elérhettem volna az áhított fegyvert, valami végignyúzta a hátamon a bőrt. Ha nagyon meg kéne erőltetnem magam, azt mondanám olyan érzés volt, mintha valami leszakította volna a bőröm, a húsom és az izmaim egyetlen rántással. Előbb jéghideg borzongatott végig, majd pedig delejes forróság öntötte el szép lassan az egész hátam és a bal karom. Rövid, ám annál mélyebb és fájdalmasabb kiáltás szakadt ki a torkomból.
Térdre zuhantam, remegve pedig kissé meggörnyedtem, ám a fájdalom ezáltal csak fokozódott. Éreztem, ahogyan a vérem patakokban folyik le a hátamon. Gyűlölködő tekintettel mertem a vállam mögött hátrasandítani. Elképzelésem sem volt, mi történhetett. A fickó, akit féleszméletlenre pofoztam mégis, hogyan kaphatott újbóli erőre ilyen gyorsan? A nyúzást pedig miként kivételezte?!
Amint szemem hozzászokott a sötétséghez, és ki tudtam venni a tompa fényekben az amorf sziluettet, és azonosítanom is sikerült, egy pillanatra elfelejtettem szívdobbanni.
Hogy találtak rám? Hát ezért vannak itt? Lőttek az inkognitómnak? Az nem lehet! Hogyan? Mikor? Hibáztam?! Lehetetlen!
Rávicsorítottam a szörnyetegre, majd szembe fordultam vele. Óvatosan, lassú mozdulattal felnyúltam a vállamhoz, le a lapockámig. Vastagra húzódott, széles és pokolian sajgó tátongó seb fogadta tapogató ujjaim. Közben tekintetem a lamasszuéba fúrtam. Szemei égettek a félsötétben.
- Ketten jöttetek? Értem?! Micsoda sértés... - bosszúsan ciccegtem. A másik következő lépésére várakozva álltunk egymással szemközt. Ha meg kell halni, hát meg kell...
Hirtelen rugaszkodtam el, hogy hasra vágódjak az ágyon, és a párnám alá nyúlva előrántsam a stukkert. A hibrid felé irányítottam. Kész voltam célkeresztbe venni az ocsmány fejét. Sörényestül tűzöm ki az ágyam felé ha ezt túlélem!

Céloztam. Elsütöttem. A fegyver úgy rúgott vissza a csuklómba, mint egy régi, jól ismert szerető. Vicsorom vigyorrá torzult, ahogy halálos golyóm szörnyetegbe lőttem. Hoppá, a hangtompító hiánycikk...
A mázlija a sötétség és a gyorsaság volt: hastájékon kapta el a golyó homlok helyett. Agyvelőt pucolni kevésbé kellemes mint szimpla vért, de ez nem tesz kevésbé elégedetlenné.
Alighogy a húsába fúródott a golyó, ő azonnal felém csapott. Átgördültem az ágyon, mielőtt a csontjaim taposta volna szét a bútorom helyett. Szabad kezemmel levédtem a fejem és az arcom a szétdurranó faszilánkok elől. Ha nagyobb szálka szúrja keresztül a szemem akkor cseszhetem az életpályám. Futó mozdulattal letöröltem az államról a vért, ami még előző hasravágódásom következtében repesztette szét a bőröm.

Nem tántorodott meg. Kemény harcossal volt dolgom, azzal a félével, amelyik kivár, türelemmel viszonyul ellensége felé, majd a megfelelő időben lecsap. A falnak lapultam háttal, fegyverem magam elé szegezve. Fájdalmas volt egy idő után tartani a stukkert. Hiába jobb karral tartottam, a bal lapockámról a fájdalom átsugárzott és dühössé tett.
Újból meghúztam a ravaszt. Majd újból.
Nem ereszthettem belé az egész tárat, mert akkor nekem sanyi. De megfelelő célzással még elkaphatom. Csak semmi hirtelenség! A stukker elég hangosan szólt a kartonvastagságú falak között. Sejthető volt, hogy ez az egész lakótömböt felrázta. De jó lesz pletyizni a zsarukkal...
A lamasszu mellett próbáltam elbukfencezni, ám ő sebesülései ellenére is utamat vágta farkával. Ráordítottam, miután kis híján lenyisszantotta a csuklóm.
- Kicsinállak, érted, kicsinállak!
Elvitt a vörös függöny. Magával rántott, én meg dühödten nyomtam ki a tárat. Nem pusztán a mázlira hagyatkoztam, de reméltem, hogy elveszem a kedvét a falatozásomtól. Merő vér voltam. A saját véremtől. A hátamon a seb meg szinte úgy érződött, mintha még volna képes hova szakadni.
Kezdtem elveszteni a maradék hidegvérem is.

Leszaggattam az ágyról a lepedőt, miközben a térdeimet tartó izmok elernyedtek. Az arcomra fröccsenő vér elvakított. Levegőt se mertem venni. Tenyéréllel töröltem le a számról és annak környékéről a szörnyeteg fertőző váladékát.
Felém csapott. Magam elé rántottam a lepedőt fedezékül. Karmai átszaggatták az anyagot, ami könnyedén adta meg magát. Hasam behorpasztottam, mellkasom hátrahúztam - még épp időben. Pár centi, és akár a szívem is kikanalazhatta volna a helyéről. Alig kaptam levegőt, a vér teljes mértékben eláztatott, a szaga orrfacsaró volt, a pisztolylövéseimnek hála pedig fűrészporos levegő szálldosott a szobában. Az is kész csoda, hogy ennyi lövéstől nem dőlt romjaira a lakás.
Köhögve túrtam szabad, ám annál remegőbb kezemmel hajamba, hogy az arcomba boruló vértől tapadt, csimbókos tincseket a fejtetőmre simítsam. A legmárkásabb zselé sem annyira ügyes fixáló, mint a kihűlőfélben lévő vér.

Gyomrom egész beszorult a bordáim közé, ahogyan a levegőt vettem. Legyengülten, dühödten, remegve meresztettem szemeim a haldokló hibridre. Felé nyúltam, hogy kezét levegyem a torkáról, hogy halálát minél előbb megsiettessem, ám megakadtam a mozdulatban. Csuklójára fontam ujjaim, és szorítottam. Kissé megráztam idegesen.
- Miről beszélsz? Ki küldött? A nevét mond, a szentségit!
Ha felbérelték az vérciki. Akkor nagyobb a kulimász mint amennyire eddig tűnt. Pedig hát, ha körülnéznék a vérfoltos falakon, a darabjaira robbantott, lőtt tulajdonaimon, a felgyűrt padlón, és ájulásközelien fájó porcikáim, sebeim, is latba venném, száz, hogy kidobnám a taccsot.

Olyan gyorsan engedtem el az emberi alakban gyötrődő szörnyet, mintha villámcsapás ért volna. Felegyenesedtem, és a szétvert arcú férfira, majd az annak kezében egyensúlyozó fegyverre néztem. Sajátom megremegett a szorításomban. Sandán lepillantva is felrémlett a tár üres kattanása.
Fejem enyhén oldalra biccentettem, mint aki azt kérdi: "ez most komoly?"
Lassan, nagyon lassan fordultam meg. A stukkerem magam mellett kinyújtottam, hogy a férfi is jól láthassa, kissé megrázogattam, majd még lajhárosabban letettem a sarkam mögé a földre. Talppal ráálltam, majd egy kecses mozdulattal átcsúsztattam a rám fegyvert szegező férfi felé. Velem szemközt kerültem az ablakommal.
Óvatosan hátrapillantottam rá a vállam mögül. Társa ernyedten, egyre halált sejtetőbben hörgött. Szája sarkán vér bugyogott. Visszafordítottam tekintetem az ablakon túlra.
Ki fog nyiffani, míg ez az idióta tököl... Hogy tudjam meg különben ki küldte rám?! Jut is eszembe, milyen optimista vagyok! Lehet én előbb döglök meg. Na nem...
- Csodálom, hogy ki tudtad mondani. - jegyzem meg fanyar kuncogással - Pedig biztosra vettem, hogy legalább két fogad félbetörtem.

Nut. Én kicsi megbízhatatlan, orv gyilkosom. Úgy mászott fel a férfi nadrágszárán alulról, hogy már csak akkor tűnhetett fel a nem kívánt jelenléte, mikor méreggel megtöltött csáprágóját a férfiba mélyesztette bokatájékon. Három kis szúrás, majd iszkolt kifele, el a sötét folyosón át valahova ahol biztosan nem kell tartania a bosszútól.
Az efféle madárpókok mérge pár másodperc elteltével elkezd hatni. Égő, maró érzés árad szét a testrészben. Később jön a zsibbadás.
Elégedetten fordultam szembe a férfival, miután meghallottam kínját. Gonosz félmosoly terült szét az arcomon, egyik kezem meg csípőmre támasztottam.
- Lepuffanthatsz ha akarsz. De a méreg ha tovább terjed, akár véglegesen le is bénulhatsz a lábadra. Tetszene?
Ez persze közel sem volt igaz, de Nut ennyire volt képes - és erről a fickónak nem kell tudnia. Tulajdonképpen ha elegendő mérget fecskendezett be, esetleg ideiglenes zsibbadás állhat be, és persze pokoli fájdalom. De végleges bénulás... bárcsak lenne ilyen mérgem!
- Ha segítesz én is segítek.
Vittem le a hangom, és mivel nem voltam biztos abban, hogy ezeknek tekintetében még mindig a fejem a nyakamon hagyja, bokám köré tekertem óvatos mozdulatokkal a lepedőt. Alig volt erőm, a fájdalomra gondolni sem mertem, de ha ugrani kell, nem fogok gondolkodni.

A fickó jobban reagált mint vártam. Ahelyett, hogy lepuffantotta volna a fejem átment nyavalygó gyerekbe. A vigyorom kiszélesedett, szemeimben pedig elégtétel fürösztött. Megálltam felette, ajkam pedig finoman lebiggyesztettem.
- Azt hiszem azt a flintát ide is adhatod nekem, mielőtt még lepuffantod magad. - nem udvarias kérésnek szántam. Kihasználtam remegő tétlenségét, halálra vált szemeinek tükrében pedig elégedetten véltem felfedezni a rémület okozta bénulást. Nem kell méreg, hogy valakit egy életre megnyomoríts. Elég ha kreatív az ember.
- Tudod, drágám nem is lennél te rossz képű gyerek. - kuncogok az arcába. Tele volt zúzódásokkal, a járomcsontja felpúposodott, és kissé felszakadt. A szája vértől volt koszos, és a homlokán is észrevételeztem öklömnek a nyomait. - Na, ide azzal a stukkerrel, vagy nincs ellenszer.
Miután elcsakliztam tőle a pisztolyt, megfordultam, hogy tarkón célozzam a hibridet. Hűlt nyomát leltem. Egy kissé megremegtek a térdeim, hogy elrejtőzött az árnyékos sarkok valamelyikében, és elkap, de azok után, hogy szitát kreáltam belőle, gyanítottam, hogy inkább elment nyalogatni a vereség sebeit. És persze jelenteni... Ezt a kib×szást!
Felajzva rángattam le a bokám köré tekert lepedőt.
- Térdelésbe. Most! Normálisan, öregem! Tartsd szépen magad, kezeket meg hátra. - a fegyverrel hadonászva utasítottam. A háta mögött összekötöttem csuklóit a lepedővel. Azt hinné az ember, hogy két tekerésből nehézkes kihozni egy kiszedhetetlen béklyót, de az illetőnek csak elég ötletesen kell élnie a szexuális életét, és máris gyarapodik a tárháza.
Lábammal megtaszítottam a fickót, hogy az oldalára dőljön. Megpróbáltam nadrágszáramba gyűrni az elkobzott fegyvert, mire leesett, hogy se nadrágszár, se nadrág. Lepillantottam fedetlen testemre, amin a víznek hála minden ami létezhetett rám ragadt. Úgy bűzlöttem mint egy dögkút - hála a hibrid vérnek. Lezuhanyozni mégsem mehettem, egy fél percre sem óhajtottam magára hagyni újdonsült foglyomat.
Na jó. Egy félre azért de. Míg előkapartam a mobilom és újabb sört szedtem elő a hűtőből. A sört felbontva álltam meg a fickó felett. Kiélveztem minden egyes pillanatot, amit remegő tagjai és rémült tekintete adott.
Én sem voltam éppen jó állapotban, de majd ha lezártam ezt az ügyet kivacogom a gerincemre ült jégkockákat. A hátamon a seb már annyira fájt, hogy nagyon erősen kellett azért küzdenem, hogy ne bőgjem el magam. A mobiltelefon szélét megrágtam gondolkodva. Ki a francot hívjak? A Wahedet? Mindenképp. De előtte foltozás kell... Utálok segítséget kérni, de ezt a rohadt szakadást kifacsarodva sem érem el, a fércelés meg száz, hogy szükséges. Felmorogva tárcsáztam egy számot.
- Paine? Itt Néith. - kis szünetet tartottam míg, eltartottam a számtól a kagylót, és lepillantottam a földön heverő férfira - Nyugalom drágám, nem felejtettelek el. Még van egy kis idő a bénulásodig, addig szépen csacsogunk. - visszatartottam számhoz a mobilt - Ha zavarlak ha nem, most el kél egy segítő kéz. Ráérsz? Hozz erős cérnát.

Kiszálltunk a megállónál, majd felmentünk a felszínre a férfival. Azt kérdezte, mit akartam mondani az előbb. Hosszú hallgatás volt a válasz, nem voltam benne ugyanis biztos, hogy friss sebeinek jót tesz majd ez az információ. De a tekintete szinte égetett, ahogy a válaszra várt. Végül mikor felértünk a mozgólépcső tetejéig, szembefordultam vele és bevallottam:
- Azt, hogy... elég veszélyes faj. Ugyanis több is van belőlük. Több, mint gondolnád - sóhajtottam, majd elindultam az utca felé. Nem sokat beszéltünk út közben. Minden bizonnyal emésztgette a dolgokat, melyeket most tudott meg. Nem lehet könnyű, ha egy életen át titkolják az ember elől, mekkora veszélyben is van. Én sem akartam őt faggatni, inkább hagytam, hogy a csend beszéljen helyettem, melyet csak cipőink ütemes koppanása a betonon tört meg.

Beugrottam egy patikába és vettem mindent, amire szüksége lehet: cérnát, tűt, fertőtlenítőszert, gumikesztyűt, gézt, vattát, kötszert, antibiotikumot. Sétálva körülbelül 10 perc alatt elértük a panelházak környékét. Néith ajtaja előtt megállva kopogtattam, majd fütyülni kezdtem egy rövid dallamot, így tudatva, hogy egyik testvére jött el hozzá. De mielőtt még ajtót nyitott volna, szembefordultam a zsaruval.
- Kérlek hagyd, hogy én beszéljek. Lehet, hogy most más... érdekes dolgokat is hallani fogsz. Rejtsd el az érzelmeid. Jobb, ha most nem kérdezel. Csak helyeselj, ha rád nézek, rendben? Mindkettőnk élete múlhat rajta - sóhajtottam fel. Csak most realizáltam magamban, mekkora baj lehet még ebből. Eldöntöttem, hogy úgy fogom bemutatni a fickót, mint egy beavatásra készülő, jövendőbeli jágert, aki megtalált engem. És bár még nem lenne itt az ideje, hogy még valakinek bemutassam, sajnos az élet közbeszólt, nekem pedig felelnem kellett Néith hívására. Egész jó tervnek tartottam. Csak ez a pasas el ne csessze nekem...

Javarészt csendben telt az út, néhány információmorzsát elszórt a csaj. Szóval több is van ezekből?! Azt hiszem nem fog ártani, ha még beszerzek egy-két jó képességű csúzlit, valami azt súgja, nem lennének nálam hiába. Azért ez hihetetlen... Nem gondoltam volna, hogy itt ilyen súlyos aktivitás zajlik a mindennapi valóság kulisszái mögött. Mindig az igazság feljebb valóságát és elsőbbségét vallottam, de ha belegondolok, hogy milyen áron kellett erről a másik világról tudomást szereznem, hát inkább maradtam volna tudatlan... Na de, ha már így alakult, tudnom kell erről mindent. Szükséges, hogy átlássam az egészet, és elérjem a célomat. Nem érdekel milyen falakba ütközök, és kinek nem tetszik.
Útközben megálltunk egy patikánál, a lány bement, én úgy döntöttem megvárom kint. Amíg bent volt, kicsit gondolkodtam, megrágtam magamban az új ismereteket. Alig voltak már az utcán, hajnal volt már. A távolban láttam egy barna hajú nőt. Vagy tényleg hasonlított rá, vagy csak úgy árnyékolódott az arca a közvilágítás fényében, vagy csak az agyam űzött velem gonosz tréfát, de rá emlékeztetett, Shellyre. Valami összeszorult a mellkasomban. El fogom kapni őket, akár az életem árán is.
Néhány perc múltán a csaj kijött a patikából, vetettem egy pillantást a vásárolt holmikra, valaki elég szépen megsérülhetett. Nem árt, ha sietünk.
Megálltunk ennek a Néithnek az ajtaja előtt. A lány fütyülni kezdett, amin először meglepődtem, de aztán bevillant, hogy ez valami titkos jelzés lehet. Mi az isten ez? Valami kis gittegylet maszkulin emancipált kis csajokból vagy egy kiterjedt professzionális szervezet, ami jól ért ahhoz, hogy rejtve maradjon? Biztos van átmenet, de valahogy most csak végletekben tudtam gondolkodni. Basszus, még a végén kiderül, hogy sith vagyok...
Megkért az ajtó előtt, hogy bízzam rá a beszédet, és közölte, hogy az életünk múlhat rajta. Hát nem tudom, érzésre kicsit túltolja a dolgot, de azért nem árt figyelni tényleg.
-Jó, megpróbálom, de nem ígérek semmit. Minél több érdekes dolgot hallok majd, az nekem annál jobb lesz. Mi lesz, ma még kinytj... - a mondat félbeszakadt, mert nem volt értelme folytatni, ugyanis ebben a pillanatban az ajtó kitárult.

Amint letettem a kagylót, a fickó megdöglött. Nem volt rá szebb jelző.
- Rohadt élet! - felkáromkodva guggoltam elé, hogy szétfeszítsem a száját. Ahogy sejtettem: méreg. A nyelvén és az ínyén meglapuló enyhe hólyagos sebek sokat mondóak voltak a számomra. Persze ha felboncolhattam volna, még többet is tudtam volna mondani. Kipurcant, és nem tudtam belőle kiszedni semmit. Előkotortam az egyik zsebéből egy meghívót. Meglepő módon alig volt gyűrött, és vér sem itatta át. Paris. Utolsó szava kissé jelentéktelen volt. Legalább is túl sok értelmet nem tudtam hozzá kapcsolni - jelen helyzetben pedig képtelen voltam használni az agyam. A férfi hullája felett állva engedtem a gyötrő fáradságnak, a riadalomnak, a fájdalomnak.

Már nem kellett felette őrködnöm, szóval nyugodt szívvel tudtam a folyosóról odébb húzni, és a sarokba ültetni, hogy ne legyen útban. Próbáltam gyorsra venni a zuhanyzásom Paine érkezéséig, de rettenetesen nehéz dolgom volt. A langyos vízsugár úgy hatott a bőrömre mint a sav. Égette minden porcikám. Sziszegve, káromkodva, fogaim egymáson csikorgatva tudtam magamról levakarni a vért, a port, a koszt, a verítéket. Persze a fogcsikorgatás sem volt éppen kifizetődő: a fogaim közül kettő tutira meglazult, és az állkapcsom is erősen sajgott. Letisztítva arcom tapogattam ki a szakadást az államon. Majd szemügyre vettem a térdeimen a horzsolásokat, kézfejemen a felszakadt húst. Átöblítettem a hajam, hogy kiszedjem belőle a darabokba összeállt hibridvért. Félmunkát végeztem magamon. Nem futotta több energiára.
A fürdőm is darabokban állt. Tükörszilánkok voltak a mosdókagylóban, a csempén pedig vakolatdarabok hevertek és mérhetetlen kosz. Áttörölve magam inkább nem néztem szét a lakás további pontján. Nem láttam értelmét, hogy túlságosan felöltözzek - egyrészt szabad terület kell a foltozáshoz, másfelől sosem voltam épp szemérmes alkat. Ruhával meg egy ideig nem szadizom a testem.
Magam köré csavartam egy tisztának tetsző törölközőt és ajtót nyitottam.

- Annyira hálás vagyok! - sóhajtottam fel. Paine ott állt az ajtóban. Meglepő módon kissé ernyedtek eddig görcsben álló izmaim. Megnyugtatott az ismerős arc jelenléte. majd mellé pillantottam. Lehervadt sebhelyekkel tarkított, zúzódott arcomról a szomorkásan fáradt félmosoly. - Ez meg ki a franc?!

A zsaru azt mondta, megpróbálja. Megpróbálja. És még azt is, hogy nem ígér semmit. Ez nekem persze koránt sem volt elég, de mégis mihez kezdjek egy ilyen vak, ostoba, ütődött, önfejű... á, nem is folytatom inkább! Megforgattam a szemeim, igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Mikor türelmetlenkedni kezdett megrángattam a kabátujját, hogyugyan fogja már vissza magát egy kicsit - de szükségtelen volt, hisz Néith ezzel egy időben nyitott ajtót, belé fagyasztva a szót. Pocsékul nézett ki, de láthatóan megkönnyebbült, mikor meglátott. Azután meglátta a férfit - te jó ég, most jut eszembe, még a nevét sem tudom!... ez így érdekes kör lesz. - és mosolya köddé vált. Pár pillanatnyi hatásszünet után összeszedtem magam és megszólaltam:
- Pár hete talált meg és a beavatását kéri. Még nem lenne itt az ideje, hogy bemutassam, de a szükség most törvényt bontott. Úgyis követett volna, ahogy eddig is. Megbízható - szaladt ki a számon a legnagyobb hazugság, melyet életem során mondtam, ugyanis magam sem hittem el, egyáltalán nem bíztam benne. De igyekeztem ennek semmi jelét nem adni.
Felemeltem a kezemben tartott műanyag szatyrot.
- Itt van minden.
Miután bejutottunk, elég volt néhány gyors pillantást vetnem a közvetlen környezetre, hogy benn akadjon a lélegzetem. Komoly volt a pusztítás. Mikor Néith elment mellettem, a haját is szemügyre vettem.
- Az ott ugye nem az, aminek látszik? - kérdeztem viszolyogva. Az állagából ítélve vér volt... de volt egy olyan szörnyű előérzetem, hogy nem emberi vér. A jáger megmutatta a sebét, arcom undorodó grimaszba rándult. Szegény nőt rendesen kicsipkézték. Megkértem, hogy üljön le, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Mi történt? - kérdeztem és hozzáláttam az előkészületekhez - Ez most kicsit... vagyis inkább nagyon fog csípni - javítottam ki, majd lefújtam a seb környékét fertőtlenítő spray-el. Közben a sebvarró tűbe belefűztem a felszívódó cérnát.

Fraaanc?! Hát nem mondom, a mi Néithünk nincs jó passzban, és ezt nem csak a hanghordozása alapján mondom, hanem ránézésre sem, annak ellenére, hogy eléggé alul volt öltözve. Elég szépen el volt borítva sebhelyekkel, és ahogy bepillantottam a lakásba a válla fölött, minden arra utalt, hogy itt nemrég elég szép dulakodás folyt. Alapból azt hinném, hogy itt betörés volt, és az áldozat rajtakapta az elkövetőket és nekik ment, de valami azt súgta, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.
A kérdésre válaszolva reflexből nyúltam a belső zsebembe a jelvényemért, de a lány, akivel jöttem megelőzött. (Nem ártott volna, ha megkérdezem a nevét, de eddig valahogy kimaradt. De valószínűleg nemsokára a szokásos bemutatkozási aktuson kívül is megtudom majd.) Olyan rizsát lenyomott arról, hogy én valami zöldfülű vagyok, aki a beavatását kéri valahová, meg hogy követtem, hogy akaratlanul is elkerekedett a szemem, és felhúzott szemöldökkel néztem rá, miközben ezeket a kis füllentéseket előadta Néithnek.
Átadta neki a patikából hozott cuccokat, és hamar neki is állt ellátni a sérüléseket.
Szemeimmel körbepásztáztam a lakást, ami körülbelül úgy nézett ki, mintha valami háborús övezetben lenne. Itt aztán kemény balhé lehetett, nem mondom. Egy csomó törmelék, golyó ütötte nyomok a falban, sok vér, és amin megakadt a szemem, egy öltönyös hulla habzó szájjal. És nem is ismeretlen. A maffia utáni nyomozásaim alatt én már láttam ezt a faszit. Na azt hiszem, hogy lesz pár infója a csajnak, ami érdekes lehet számomra. Folytattam a szemlélődést, beljebb léptem néhányat és a padlón megláttam egy fekete tócsát. Leguggoltam mellé. Mi az isten lehet ez?! Ötletem sem volt.
-Látom gondod akadt a maffiával. Nem mondom, mázli, hogy nem lett nagyobb bajod. Miért akartak kinyírni? - szólaltam meg végül. Eddig bírtam. Bocs kardos csaj.

Faarccal hallgattam végig Painet. Nem voltam abban az állapotban, hogy átlássak a hanglejtésén és a mimikáján. A mellette álló férfira néztem. Mélyen belemásztam a tekintetébe, hátha felfedezek benne valami nem tetszőt, aztán talptól homlokig felmértem, és rájöttem, hogy azt kéne kutatnom, mi az ami megnyerő benne. Semmi.
Mogorván, szó nélkül fordítottam nekik hátat. Sántított a sztori, alaposan kibicsaklott a szöveg kereke, de még csak az hiányzik, hogy magamra hagyjanak összevarratlanul egy ekkora sebbel, csak mert a morális igazságérzetem gégét akar harapni a füllentés szagára. Vállat vontam Paine kérdésére, hajamba nyúlva pedig ujjaim görcsökbe ütköztek.
- Minden bizonnyal az, amire nem akarsz gondolni. De ha már ettől kifekszel, mit szólsz majd a vendégemhez?
Fejemmel a folyosóm végében fekvő mozdulatlan test felé böktem. Az ismeretlen fickó irányába mozdult. Nem különösebben zavart a kéretlen szaglászása. Helyet foglaltam, Painnek háttal. Fordított lovaglóülésben helyezkedtem el az egyik épen maradt étkezőszékemen. Háttámláját két karral átöleltem, fejem meg közéjük hajtottam, mikor a fertőtlenítő végigmarta a sebet. Kettő nagyot dobbantottam páros lábbal a földbe, majd mikor elkezdett múlni az égő érzés a hátamban mély lélegzetvételekkel, rekedten feleltem.
- Rám törtek. Nem sz×roztak. Azonnal stukkerrel indultak. Tudod miért itt ülök, és miért nem heverek lepuffantva? Mert átkozottul kétballábas vagyok!
A tű a bőrömbe mélyedt. Minden figyelmeztetés nélkül. Húsig haraptam az alsó ajkamba. Vérengző tekintettel meredtem a férfira. Pár kortynyi levegővétel után mertem válaszolni, mert attól tartottam, hogy kiüvöltöm a szemgolyóját a koponyájából.
- Te Paine. Van neve is a barátodnak? Jó lenne ha ma már nem vernék össze több ismeretlen alakot.
Megvártam míg valamelyikük veszi a bátorságot, hogy nevet is csatoljanak a férfihoz. Felhorkanva gyűrtem ujjaim között a szék háttámláját minden egyes tűszúráskor. Máskor is foltoztak már össze, de ez azt hiszem kicsit mélyebbre sikerült. Plusz az sem egy jó pont, hogy egy ilyen szakadással álltam neki pankrációzni.
- Maffia... honnan ismered te a maffia embereit?! Talán pacsiztál velük? A mázlinak meg ehhez semmi köze. K×rva kemény egy p×csa vagyok, és kész.
Ettől függetlenül majd összepisiltem magam a fércelés közben. Ledurrantom ezt a kotnyeles ürgét az is száz. Honnan kaparta elő Paine? Nem jellemző rá, hogy pártfogolásába vesz embereket. Ahj, ez a lakás bűzlik a hulla és hazugság szagtól!

Végighallgattam a jáger velős történetét és közben elkezdtem összevarrni a sebet. Rettentően fájt neki, ebben biztos voltam de sosem volt az a nyápic, picsogós csaj, ahogy egyikünk sem lehet az. A zsaru közben elkezdett járkálni, legszívesebben keresztülszúrtam volna a tekintetemmel, de félő volt ha felhúzom magam még a végén félrefércelem szegény Néith-et, úgyhogy inkább próbáltam nyugodt maradni és tudomást sem venni róla, hogy biztos kézzel láthassam el a vadásztársam. Épp ezért, mikor a nevét kérdezte sem szóltam, már nem mintha amúgy tudtam volna bármit is mondani. Majd ő bemutatkozik.

Mikor a nő ficeregni kezdett és láthatóan kikelt magából, lefogtam a vállát.
- Egy kicsit még bírd ki. Mindjárt megvagyok - vettem elő a lehető legmegnyugtatóbb hangom. Narcise közben mellém telepedett, Néith lelógó kezét megszaglászta, majd a tenyerébe nyalt. Néhány perc múlva végeztem, egész ügyes munka volt, bár sosem leszek a sebészek gyöngye, amennyire tudtam apróra és egyformára vettem az öltéseket. A végén még egyszer lefújtam, megtisztogattam a seb környékét, majd leragasztottam. A táskából kivettem pár fájdalomcsillapító pirulát, letettem Néith elé és hoztam egy pohár vizet is mellé. Leguggoltam vele szembe.
- Egy biztos, a hátad nem a két bal lábad miatt néz ki így. Melyik dög volt? Tudom, hogy elég húzós estén vagy túl... de tudnom kell. Megkarmolt? Vagy belement a vére sebedbe? - kérdeztem és közben az arcát figyeltem. Nos, benne meg tudtam bízni. tudtam, hogy igazat fog mondani mindazon ellenére is, hogy tudja, mi várhat rá. Mert a mi fajtánk inkább meghal, mint hogy hibrid váljon belőle.

Szóval már tudom is a nevét... Paine. Kábé mint a feleségem neve. Sosem hittem a jelekben vagy a sorsban vagy ilyen baromságokban, de ezt valahogy biztatónak értékeltem.
Egyre inkább érik, hogy el kell, hogy áruljam a nevem. Néith elég nyugtalan volt, mondjuk egy ilyen este után meg is értem. És láthatóan-hallhatóan nem különösebben voltam neki szimpatikus. De nem vettem a szívemre, nagy fiú vagyok már. Gondolkodtam egy álnéven, de akkor az már úgy lenne az igazi, ha kitalálnék egy egész kamu történetet, amibe ilyen fáradtan egy idő után belebuknék. Meg nem mellesleg inkább az egyenességet kedveltem mindig is.
A kísérőm már majdnem végzett az összeférceléssel, közben a támadásról beszélgettek. Figyeltem is a diskurzusra, mert bármilyen információ jól jöhet.
Még hogy pacsiztam a maffiával? Erre kissé összeráncolódott a szemöldököm. Azt hiszem, ideje tisztázni a dolgokat.
-A nevem Max Castle, és el akarom kapni őket. Főleg azokat, akik megölették egy ilyen alakváltó szardarabbal a családomat.
Paine felkapta a fejét és felhúzta a szemöldökét a mondandóm hallatán. De nem érdekelt. Nem voltam túl türelmes. Már nem az ideges értelemben, hanem haladni akartam, és szomjaztam mindenre, ami előre vitt.
Valami alkufélét kéne kialakítani, amibe belemennek mindketten.
-Nem tudom, miféle szervezethez tartoztok és nem is különösebben érdekel. De azt látom, hogy mindannyiunknak baja van a maffiával, szóval egy oldalon állunk, legalább is ebben a tekintetben. - közöltem nyugodt, tárgyilagos hangon, mondjuk lehettem volna egy fokkal kedvesebb is... - a maffia meg összedolgozik ezekkel a rémekkel, amikre, ha jól sejtem, ti vadásztok, szóval akár tető alá is hozhatnánk egy együttműködést. Legalábbis, amíg szükséges. Ha már nem az, akkor elválnak útjaink és "sosem találkoztunk".
Vártam a választ és bíztam benne, hogy hatnak az észérvek.

Fogcsikorgatva, a szék háttámláját püfölve a homlokommal tűrtem a varrást. Valószínű egyéb fájdalmaim miatt és a különösképp elviselhetetlen fokú fáradság is tehetett arról, hogy ezt a műtétet kevésbé bírtam jól mint az eddigieket. Plusz jelen volt ez az elviselhetetlen idegen aki szimatolt mint egy eb, és jártatta a száját mint egy öregasszony. Nem fért a fejembe, hogyan vehetett pont Paine maga mellé egy ilyen alakot. Egyre idegesebb lettem, és egyre kevésbé volt türelmem ahhoz a hallgatólagos játékhoz amit ezek űztek.
Mikor Paine végzett a férceléssel óvatosan hátranyúltam a sebhez, hogy kitapogassam az öltéseket. Inkább nem akartam összeszámolni.
- Egy lamasszu. Bitang nagy dög volt. De nem is ez a lényeg... hanem amit mondott. Felbérelték! Érted te ezt? Felbérelték.
Megrökönyödötten guvadtam a jágernő szemébe a kérdésére.
- Ha megfertőztek volna nem kértem volna, hogy láss el. Hanem, hogy röpíts golyót a koponyámba!
Dühös lettem rá. Hogy hiheti, hogy nem szóltam volna erről? Miközben pont ő az aki benne van a kulimászban fülig!
Felálltam és a nappaliban lévő komódhoz léptem. Előszedtem belőle egy melltartót meg egy bugyit. Szemérem nélkül hajítottam le magamról a törölközőt és öltöttem őket magamra, közben meg fickóra füleltem. Ráérősen csatoltam be a melltartóm kapcsait, majd mikor végeztem enyhén oldalra biccentett fejjel fordultam vele szembe. Megragadtam azt a széket amin az öltések közben ültem, majd felkaptam és a mellette lévő falhoz hajítottam.
Megragadtam Paine csuklóját.
- Hazudtál! Hazudtál, Paine! Ki ez? Honnan szedted? Megőrültél? Nem tudja, hogy miféle szervezet vagyunk?! Akkor mégsem a s×ggedben volt az elmúlt hetekben? Azt se tudja miről van szó! Teljesen megvesztél?
Elengedtem őt, majd pár dühös pillanatig csak fújtattam tíz ujjal a hajamba túrva. Másra se vártam csak egy kiadós alvásra, ehelyett csőstől jön a gebasz. Rettenetesen haragudtam Painere. Legszívesebben elragadtam volna tőle az egyik fegyverét és a férfi szívébe szúrtam volna.
- Te drága barátom, te most fogadd meg az anyai jó tanácsot, és hallgass! - böktem a fickóra az ujjammal. Még a nevét se jegyeztem meg. Paine felé fordultam. A tekintetem gyilkolni lett volna képes. - Képes vagy megmagyarázni, vagy még most vágjam el a fickó torkát?

Mint megtudtam, Néithet egy lamasszu támadta meg. A kérdésemre, hogy megfertőződött -e viszont igencsak dühös lett. Láttam rajta. Szemei szinte szikrákat szórtak rám. Pedig a kérdés nem ellene, hanem őérte irányult. Alig egy éve vesztettük el a csapat egyik tehetséges, de fiatal tagját, Moloch-ot. Velem egyszerre tette le a vizsgát; emlékszem, milyen erősnek tűnt akkor. S milyen gyávának, mikor utoljára láttam. Napok óta menekült, bujkált előlünk. Az életben-maradási ösztöne erősebb volt, mint a jágerek tanításai, melyeket kiskora óta szívott már magába. Utoljára az én tekintetem kereste, mielőtt a feje elvált a testétől. Nem én öltem meg. Képtelen voltam. Gyenge voltam. Nem mertem megölni... de elengedni sem mertem. Végül Lynx talált meg minket az egyik városszéli elhagyatott farmházban. Nem szólt, nem is kérdezett semmit, csak odacsörtetett kongó léptekkel térdelő harcosa elé és felnyitotta a torkát. Sosem beszéltünk erről, csak annyit, hogy más nem tudhat róla. A többi jáger mind úgy tudja, Moloch a hibridekkel vívott egyik csatában vesztette el életét. Hősként, nem pedig térden, az életéért könyörögve. Hibrid életéért.
Néith ezt persze nem tudta - nem tudhatta. És most sem fogja megtudni. Még ha el is akartam volna mondani, attól tartottam, most valami sokkal sokkolóbb igazsággal kell szembenéznie. Max - szerencsére idő közben a férfi nevére is fény derült - ugyanis leleplezett minket. Mindkettőnket. Felvontam a szemöldököm, ránéztem, de inkább fáradtan és csalódottan, semmint dühösen. Amíg Néith felöltözött, a férfit néztem. Eleinte úgy gondoltam, hatalmas hiba volt ez az egész; viszont minél tovább állta kiüresedett pillantásom, gondolataim, érzéseim egészen más irányt vettek. Mikor Néith a falhoz vágta a széket, összerezzentem. Esélyem sem volt reagálni, olyan gyorsan és dühösen közelített felém. Már nem mintha valaha is képes lennék egy testvérem ellen használni a fegyverem... hisz még Molochnál sem voltam rá képes. Megragadta és szorította a csuklóm, szemébe néztem, miközben magból kikelve üvöltött. Tekintetem szelíd barnasága nem vette át az övéiből áradó tüzet - anyám üres, fáradt, bánatos szemeivel néztem rá. Nem hibáztathatom. Rendesen kivertem nála a biztosítékot.

Mikor megkérdezte, megmagyarázom -e, vagy inkább vágja el Max torkát, már-már szarkasztikusan horkantam fel és lassan elindultam a férfi irányába, de közben a nőt tartottam szemmel, mielőtt valami visszavonhatatlant követne el.
- Te nem hallod magad? Nem hallod, kinek a szavait szajkózod?... mintha csak Lynx beszélne. Nem hiszem el, hogy ennyire kimosta mindannyiótok agyát! Te persze nem tudhatod, hisz világéletedben az ő és a családja elvei szerint neveltek... de Néith, ahonnan én jöttem, ott a jágerek MEGVÉDIK AZ EMBEREKET... NEM PEDIG LEMÉSZÁROLJÁK ŐKET CSAK AZÉRT, HOGY A SAJÁT BŐRÜKET MENTSÉK! MONDD CSAK, EZEK UTÁN, MIBEN KÜLÖNBÖZÜNK A HIBRIDEKTŐL?! - a végére halk hangom kiabálássá nőtt. Közben odaértem Max mellé, s egy határozott lépéssel elé álltam. Közé és Néith közé. Ez volt hetek óta az első őszinte és igaz lépésem és tettem. És még ha tisztában is voltam vele, mennyire súlyos, most a következmények érdekeltek a legkevésbé. Büszke voltam rá, hogy megtaláltam a saját hangom. A sajátom... és apámét. Egyszer már elrontottam. Egyszer szembe kerültem vele és én is Lynx szavait szajkóztam, mint most Néith. De még egyszer nem követem el ezt a hibát.

- Nézd meg, mire tanít ő téged... és titeket, mind... Lynx annyira elvakultan védené a saját irháját, hogy már mindenkiben ellenséget lát, nem pedig segítséget. Max - mutattam a mögöttem álló férfira - ... segíthet nekünk! Sokkal több hivatalos dokumentumhoz fér hozzá, képes átlátni az összefüggéseket, a hasonló ügyeket, megkeresni azokat az apró kapcsolódási pontokat, a sémát, ami szerint gyilkolnak. Hiszen ez nem lehet véletlen, hogy most már a maffia megbízásából gyilkolnak és egyre többet és többet... - tartottam néhány lélegzetvételnyi szünetet, hogy megnyugtassam magam és hangom ismét határozott, de szelíd legyen. Tudtam, hogy nagyon fontos most, hogy a megfelelő szavakhoz nyúljak.
- Tudom, hogy Max rendőr, de első sorban ember. És férj és apa, legalábbis nemrég még az volt. De a hibridek elvették tőle akiket szeretett... mint ahogy tőlem elvették az anyám és a bátyám. Mathim... mint ahogy elvették őt tőled is... - tudtam, hogy a bátyám neve kétélű fegyver, amivel vagy meggyőzöm a nőt, vagy csak még jobban tetézem a bajt. De azt akartam, hogy ha másért nem, az iránta iránt érzett szeretete és tisztelete jeléül, de engedjen el minket és s hallgassa el, ami ma itt történt. Nem voltak hiú ábrándjaim, hogy meggyőzhetem őt vezére szavai ellen... talán mindez nem is hangozhatott volna kevésbé hitelesen, pont az én számból. Hisz a vak is láthatta, ami köztünk volt. Talán most azt gondolja, féltékenységből támadom hátba Lynx-et... pedig csak megláttam végre a magam igazságát.