Önző. Magának való. Kiismerhetetlen. Ellenséges. Kellemetlen. Negatív. Csúfolódó. Kárörvendő. Precíz. Maximalista. Elkeseredett. Zavart. Mély érzésű. Okos. Játékos. Ellenszenves. Irányító.
Mit mondjak még? Rühellek magamról beszélni. Beszélnek helyettem az ökleim. Velem nem kell trécselni, nem szorulok senki barátságára vagy ismeretségére. Egy igazi nőnek nincs szüksége támaszokra. És mélységesen lenézek minden olyan nőt, akit a férje tart el. Igazából… majdnem mindenkit lenézek. Sokszor összekeverik az arrogáns stílusom a bunkósággal, de az csak másnak az ostobasága. Az igazság fáj, én meg ki mondom ha tetszik, ha nem. Szúrja a szemed, hogy nem ismerek félelmet? Mutasd csak hol böki, kiszedem neked!

Lelapultam a földre. Egészen bele a sáros talajba. Nem hagytam, hogy a vadászat izgalma, a küzdelem adrenalinja elhatalmasodjon rajtam. Leküzdöttem magamban a jól eső zsibogást amit az izmaim égése okozott és az a hátborzongató gondolat, hogy akármikor rám lelhetnek. Megreccsent előttem egy ág a földön. Íjamat előrenyújtottam fektemben, és egy pont felé céloztam vele. Elengedtem a húrt, a nyíl pedig becsapódott. Diadalmasan vigyorodtam el. Felugrottam és elharsogtam magam.
- Meg vagy, meg vagy! Most én győztem Mathim! Na ki a balfácán? Remélem a combodba állt, hülye gyerek!
A nevetés a torkomon szorult. Pontosabban oda szorították egy jókora késsel.
- Nyissz! Véged van, balfácán! - duruzsolta bele a hajamba, míg a hátamnak szorította a testét. Elkapott. Alig akartam hinni a fülemnek. Dühömben hátra vágtam a könyökömmel, de ő gyorsabb volt. Megragadta a csuklóm a másik kezével és a hátam mögé csavarta.
- Már megint! Nem hiszem el, hogy mindig át tudtalak valahogy ejteni. Így nem fogod túlélni a vizsgád azt ugye, tudod?
- Eressz el! Meghaltam, felfogtam, most már vége a játéknak.
- Ezúttal nem, balfácán. Azt akarom, hogy végre tanuld meg, hogy nem vagy tévedhetetlen! Remekül célzol, csendes vagy és halálosan gyors ha pusztakézzel kell küzdened. De az egód kinyír téged!
- Hű, Miszter Egyértelmű csodás idézeteiből újabb adagot kaphattunk! - affektáltam gúnyolódva, de ő csöppet sem volt vicces kedvében. Beletaposott a térdhajlatomba, úgyhogy kénytelen voltam beletérdelni a földbe. A kést persze még mindig a torkomnál tartotta. Különféle módokat eszeltem ki arra, hogyan bosszuljam meg a megalázásomat. Nut hasznavehetetlenül mászott ki a zsebemből, érezve, hogy még egy-két ilyen húzás a részemről, és akár végig is görgethetik velem az erdőt. Mathim kirinje bezzeg hűségesen figyelt bennünket nem messze. A dingó hátsó lábával füle tövét kaparászta, míg gazdája azon volt, hogy kiporolja a hátsóm.
- Szemtelen vagy, mi több pofátlan! Bicskanyitogató a stílusod. Legszívesebben hagynám, hogy így, felkészületlenül dögölj meg a vizsgán.
Vállat vontam.
- Akkor miért nem teszed?
Felkapott a hónom alá nyúlva és maga felé fordított. Leeresztette a gyilkos fegyverét az ütőeremről. Mélyen a szemembe fúrta magát.
- Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. - mondta halkan – Együtt nőttünk fel. Te ott voltál, mikor apám meghalt. És én ott voltam, mikor árva lettél. Ott voltunk egymásnak mindig. Nem tudnám másként elképzelni az életemet, csak veled együtt. Nem akarom, hogy más úgy lásson ahogyan te. Azt akarom, hogy csak te tudd milyen vagyok igazából.
- Egy házsártos seggfej? - nevetek az arcába. Ő sem bírja ki vigyorgás nélkül.
- Akinek akkora a karja mint a te derekad. Úgyhogy ne szórakozz!Figyelj! Jövőhéten vizsgázol, és addig fel kell készülnöd.
- Ha te túlélted akkor nekem is menni fog!
- Két évvel hamarabb tettem le a vizsgát mert téged nem találtak elég felkészültnek. - sosem bírta ki, hogy ne dörgölje ezt az orrom alá – Úgyhogy mi lenne ha kicsit hallgatnál rám? Nem lesz gyerekjáték. A bulgák gyorsak és alattomosak. Veled együtt akarok hazatérni. Nem nélküled. Nem biztos, hogy kibírnám, tökfej.
Mathim csak egy évvel volt nálam idősebb, de sok dologban jóval érettebb volt nálam. Okosabb volt, ésszerűbb és sokkal erősebb. Gyerekként már tudtuk, hogy mi lesz a dolgunk. Miután a z ő apja és az én szüleim meghaltak egy-egy vadászat során, megtanultunk egy nagyon fontos alapszabályt: ne kötődj senkihez.
Mi megszegtük. De csak egymással.
Tenyerét a tenyerembe kulcsolta. A huszadik születésnapom előtt, a vizsga hetében csókolt meg először, ott az erdőben. És utoljára.
Ő is velünk jött a vadászatra. Az első komoly, igazi vadászatomra. A bulgák vére mindent beborított. Öltünk férfiakat. Nőket. És gyerekeket is. Apró póklábak hevertek a földön amin át gázoltunk. Többen voltak mint azt felmértük eleinte. Túlerőbe kerültünk. Alig kaptam levegőt a hatalmas káoszban. Nem tudtam eldönteni, hogy a puha talaj mitől nedvesebb. A vértől, a bélsártól vagy attól a méregtől amit néhány bulga egyed termelt. Mathim akkor már nem élt, mikor lecsaptam annak a fejét amelyik a nyakába fecskendezte a mérgét. Nem tudtam tőle elbúcsúzni, és nem tudtam mik lettek volna az utolsó szavai.
Az édesanyja szánakozó tekintete égette a bőröm a temetésen. A Wahed azt mondta, Mathimmal az egyik legértékesebb harcosunk távozott. Szerettem Mathimot. De nem értettem a Waheddel egyet. Nem sírtam. Nem zuhantam magamba. Nem dühöngtem. Mathim nem volt jó harcos. Ha az lett volna akkor még élne. De nem él.
Én pedig tartom magam ahhoz ami egy igazán jó harcosnak az első szabálya: ne kötődj senkihez.
A nevem a legtiszteletteljesebb forrásból kaptam: egy istennő után aki a nyilaival mindent megtisztított. Nincs olyan nap, hogy ne emlékeztetne ez a feladatomra.
Nincs szükségem senkire. Család nélkül nőttem fel, és így tudtam életben is maradni. Nincs semmi ami hátráltatna, ami aggódásra késztetne. Nincs veszíteni valóm.  
A patológián dolgozom, hogy a különös halálesetekről én értesüljek elsőként. Na és persze, hogy azok a különös halál esetek amiket esetlegesen mi okoztunk ne derüljenek ki. Egyedül élek, és egyedül dolgozom. Ha a Wahed úgy kívánja másokkal is képes vagyok együtt dolgozni, de senki ne számítson arra, hogy szuperhősként vetem magam egy összezáruló állkapocs elé, hogy azzal megmentsek mást. Csak a legerősebbekre van szükségünk. Csak így vihetjük tovább amiért létezünk. Nincs helye gyengeségnek. Sem fájó emlékeknek.

Néith az ókori egyiptomi vallás egyik istennője, Szaisz város helyi istene volt. A predinasztikus korban a harc és a vadászat istennőjeként valószínűleg az egész Delta-vidéken tisztelték. Attribútuma az íj, a nyíl és a pajzs volt.
Az Óbirodalomtól kezdődően Ozirisz, Ré és a fáraó védelmezőjeként, mint a háború istennője lépett fel, és nyilaival álmot bocsátott a rossz szellemekre.