Nem: férfi.

Csoport: rémek.

Születési hely, idő: Thessaloniki, Görögország; 1938. 06. 12. (75) – a dátum az emberi alak felöltésének helye és ideje; a valódi korom ismeretlen.

Kinézet: 185 cm-es magasságú, 85 kg-os, normál, enyhén izmos testalkattal rendelkezem. Rövid, sötétbarna hajam van és rikító, feltűnő zöldeskék szemeim. Bal alkaromon található két tetoválás: egy csúcsával lefelé és egy csúcsával felfelé fordított háromszög, a tűz és víz ősi szimbólumai, valamint az egész hátamat és bal felkaromat is beborítja a tinta, bonyolult mintákkal. Legszívesebben farmernadrágot hordok, tornacipőt és inget, vagy atlétát. Kedvelem a hosszú kabátokat és a sálakat is. Szinte állandó kiegészítőm egy öv súlyos övcsattal, mely egy karmos szörnyeteg-kezet ábrázol fémből szépen kidolgozva, illetve egy a bal csuklómra kötött fekete bőr karkötő.



Foglalkozás: takarító; szemétfaló.

Szörny-alak: gargoyle. Testem tömör sziklából van, körülbelül 2 méter magas. Szárnyaim fesztávolsága 3,5 méter, karmos kezeim és lábaim vannak. Testalkatom emberszerű, a fejem viszont szörny-szerű. Hegyes füleim oldalra néznek, két szarv van a fejem tetején. Hosszú farkam van, szárnyaimon éles kitüremkedések. Orrom nincs, csupán két lyuk jelzi a helyét. Számból félelmetes, hosszú sziklafogak türemkednek ki. Nyelvem szintén hosszú, körülbelül 1-1,5 méter hosszú. Hangom ördögien mély, kavargó, ugyanakkor ha vijjogok, ez átcsap fájdalmasan magas, fülsértő hangtartományba. Mindazok ellenére, hogy a testem tömör szikla, könnyen sebezhető: a tűz nem árt nekem, de az esővízen kívül minden folyadék (víz, tea, alkohol, stb.) sebzi szörny-alakom. Olyan hatással van rám, mint a sav, sziklatestem füstölögni kezd és ahogy egyre jobban legyengülök, a szikla-réteg elvékonyodik, a folyadék úgymond lemarja rólam. Végül csak szaruszerű, kicsit keményebb és erősebb bőr marad a szörny-alakomon, amit szinte ugyanúgy sebez az ólom és a késszúrások, mint bármilyen más lágy-szövetet.


Szörny készségek: gyors és ügyes repülés, hatalmas fizikai erő, a sziklatestnek köszönhetően óriási erővel vagyok képes odacsapni. Farkam és nyelvem szintén képes vagyok fegyverként használni, ha például rátekerem ellenfelem egyik végtagjára, azzal is meg tudom ragadni. Karmaim élesek, könnyen átszakítok vele szinte minden szövetet. Hallásom, szaglásom és látásom tökéletes, utóbbi sötétben is.

Rémjel: az illem meg nem értése. Ez azt jelenti, hogy gyakran nem köszönök találkozáskor, ha valamit elkövetek (például véletlenül nekimegyek valakinek) nem kérek elnézést, ha kiszolgálnak, nem köszönöm meg... illetve ilyen és ehhez hasonló dolgok. Nem értem, miért szükségesek ezek a dolgok, ráadásul nem is vagyok benne biztos, az emberek az illem-mintákból melyiket, mikor és miért használják, ezért nem alkalmazom.

Veszélyességi faktor: K.



Hasadt személyiséggel rendelkezem, két egymástól szinte teljesen elkülönülő és ellentétes jellempár határozza meg minden szavam, gondolatom, tettem és cselekedetem. Nestor az engedelmes takarító, kissé cinikus és szarkasztikus, de a sorsába beletörődő, a konfliktusokat kerülő, mazochista, magának való - igazi fura szerzet. Nero pedig a benne élő erős, vad és zabolázhatatlan energiabomba, bátor harcos, igazi szocio- és pszichopata őrült. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy erősen hangulatember vagyok, nyelvem éles, csöpög belőle a maró gúny. Feleslegesen ritkán beszélek, gyűlölök "csevegni". Kifejezetten szeretem a fájdalmat és keresem az erőszakos helyzeteket, a veszélyt, a harcot. Nem átallok ellentéteket szítani és sosem hátrálok meg. Bosszúálló típus vagyok, gyakran fejjel rohanok a falnak, ha a szemem elé a düh vörös köde ereszkedik.

+ repülés, tájékozódás és rejtőzködés..
+ harcban hatalmas fizikai erő és állóképesség.
+ magas fájdalomküszöb.

- kiszámíthatatlanság, gyakran önmagam előtt is.
- sok mindenre nem emlékszem mindig, vagy csak részben.
- nem tudok úszni.

~ klausztrofóbia.
~ hidrofóbia.
~ személyiségem őrült fele, Nero.



Hol is kezdhetném életem meséjét?... az egész olyan álomszerű. Hosszú évekkel ezelőtt öltöttem testet Görögországban, Thessaloniki városában... de van egy azt megelőző emlékem is Párizs látképéről. A legelső emlékem és egyben a legutolsó, szörnyetegként... a Notre Dame falairól néztem le az esőben úszó városra. Megmozdultam, az alattam lévő talapzatról apró kavicsok hulltak alá. Szemem forgott sziklagödrében. De utána semmi... a következő emlékem már konkrétabb, emberi testet öltésem napjáról való. Egy nyolc-kilenc éves kisfiú léptei koppantak aznap a tengerparton álló Fehér Torony súlyos kőlépcsőin, ahogy felfelé igyekeztem, hogy emberi szemmel először pillanthassam meg az eget. Az ég volt az én otthonom. És a kő. Tenyeremmel végigsimítottam az egyenetlen felületen, a masszív sziklákon, melyből a nehéz falak épültek. Addig dörzsöltem a kezem a sziklán, míg vért kentem el rajta. Éreztem valamit. Fájdalmat. Sebeket. Minden olyan új volt... sérülés... és vér... szövetek... halál...

Kőtestemmel eddig nem tapasztalhattam semmi ilyesmit. Azután, a távolból, a hangok... tenger morajlása és sirályok vijjogása... és az illatok... olíva és hal, meg a tengervíz... persze akkor még nem tudtam pontosan, mik azok. Nyelvemmel esetlenül formáltam hangokat. A kikötőben és az utcákon szaladgáló koszos utcagyerekek és betegségeket százával terjesztő patkányok között nőttem fel. Valószínűleg valami idehúzott régi otthonomból, hogy itt vegyem fel az emberi alakot, de sosem tudtam megfejteni, hogy mi.
Gyermekként mindent megfigyeltem, hallottam és hallgattam. Leutánoztam a szavakat, a mozdulatokat. Verekedtem és öltem, gyilkoltam az emberhúsért. Éhes voltam, folyton éhes. Repültem és csodáltam, figyeltem az életet, messziről a tajtékzó hullámokat s ha a többiek belelöktek, sírtam, ordítottam. Lágy és jóleső érzés volt... és egyben a legfélelmetesebb dolog, amit valaha átéltem. Felnőttek húztak ki a vízből és nevettek rajtam, a mocskos és ostoba kölykön, ki nem tudott úszni. Mikor megkérdezték, hogy hívnak, ajkaimra maguktól jöttek a szavak: Nestor Karalis. Az egyik halászhajó oldalán olvastam ezt a feliratot. És nevemül választottam.

Olyan tökéletesre csiszoltam emberi álcám, mire épp annyit öregedtem, hogy fiatal, de felnőtt férfinak néztek, hogy vállalhattam némi munkát. Kaptam szállást. Emberi ételt, melyet mindig a tengerbe szórtam. Hol egy-egy hajón segítettem, hol olívát, vagy szőlőt szüreteltem. Rövid ideig még pincérkedtem is. Szótlan, mélázó férfinak ismertek, akik azt hitték, bármit is tudnak rólam. De ez az élet rablánc volt nekem. A földön jártam, bőrömre fröccsent a tengervíz és gyakran csak elmélázva tekinthettem az ég felé egy hosszú nap után, várva a szárnyalást.
'- Repülni akarsz Nestor? Várod, hogy szárnyad nőjön, vagy a ládának nőjön szárnya? Vidd azt le a mólóra a többi közé, aztán mars vissza dolgozni! - szólt rám Alexander, a munkaadóm. Levittem a ládát, majd visszamentem a hajóra és megfojtottam. A kezeimben egy újabb láda olívaolajat tartottam és emberi testemből előtörő, tömör sziklává vált hosszú nyelvemmel végeztem vele. Alig egy perc volt az egész. Miután felfaltam a húsát, asszonyát és gyermekeit is legyilkoltam, takaros kis kőháza ablakait vérrel festettem be, az ételét az utcára szórtam, majd felgyújtottam a házat és a hajót.

Üdv, Nestor, kis égi-gyermek. Félsz a víztől. És szereted. Hát nem ironikus?... erősnek képzeled magad. De aznap éjjel én gyújtottam a lángokat. Igen... szárnyra kaptam és láttam lángolni a parton azt a tüzet, melyet a dühöm szült. Eddig nem is értetted talán, micsoda erővel rendelkezel és hogy az emberek milyen gyöngék... de én megmutattam. Láttad, ugye láttad? Ugye emlékszel? Hát persze hogy emlékszel, de csak ha én úgy akarom. Lázadás tört ki aznap és kerestek téged, hogy felkoncoljanak. Tolvajok vagyunk, rablógyilkosok... te elrepültél egy láda olívaolajjal a kezedben. Ennyire ostobán érzelgős dolgot még nem is láttam!... Szelted a viharos éjszakai égboltot. Mögötted a lángoló part, a magasra kígyózó füst és rémült sikolyok... és most itt vagy. Nem emlékezhetsz másra. Hisz mi vagy te? Semmi se vagy... szeméten élsz a bűzös Alvárosban. Nestor egy rabszolga. Nero viszont felgyújtja Rómát és táncol a csontokból rakott máglyán. Táncol!... és leesnek a béklyók és a láncok... és akkor emberhúst eszünk majd, megint...
Nestor, te félsz a víztől. És szereted. Nem tudsz úszni. Félsz a szűk helyektől. De én leviszlek a tenger alatti barlangba, hogy csigákat törj össze és halakat belezz ki... én gödröt ások neked, megásom a sírod!... őrült vagy te, Nestor Karalis. És gyáva. Versenyre akarsz kelni velem? Semmit sem tehetsz. Én itt vagyok.

Azután, úgy érzem, élvezetet leltem minden egyes kioltott életben, a nyersen felfalt húsban, mely magában hordozta a rettegés keserédes ízét... most viszont, hogy visszaemlékezem, mégis minden olyan ködös... mintha ezek a mesék egy másik emberről szólnánk. Valakiről, aki nem én vagyok.
Thessaloniki után az utam Trieste-be vitt tovább, Olaszországba. Itt ismertem meg Cinziát, aki szintén az ég gyermeke volt, de sokkal szelídebb nálam. Mellette valahogy én is megnyugodtam... beleszerettem. Évekig együtt éltünk, vadásztunk ha kellett és bár emberi ételt sosem ettünk, az életünk már-már olyan volt, mint egy boldog emberpárnak. Össze akartunk házasodni. Gyermekeket is akartunk. És aztán... szinte semmire sem emlékszem. Tudom, hogy ez az emberi táplálék miatt van, amit fogyasztunk idelent. Elfelejtjük, hogy kik voltunk, mikor még emberi húst ettünk. Elfelejtjük a rém-létet. Sokan átváltozni is elfelejtünk. Így őt is elfelejtettem... pedig látom még, láthatnám a kicsorbult szélű poháron, homályos tejüvegen át... mégis lelkem marja a sz a szorító, viszkető őrület, hogy nem volt az élet, csak ostoba, céltalan lét, hogy bolond voltam, mert rajongtam érte és ő megkötött, mint egy kutyát. Persze, nem volt rosszabb az a rabságnál. De én nem arra születtem, hogy szeressek és szeressenek, hogy nyugodtan ápoljam a kertet, hogy gyermekeimmel játsszak és emberként éljek... nem. Engem egy sokkal hatalmasabb, pusztító erő hívott életre, hogy világokat döntsek romba.

Mégis... ki vagyok én? A nevem Nestor Karalis, ezt tudom. Van egy furcsa emlékem Párizsról, talán álom volt csupán az egész. És emlékszem néhány dolgora Görögországból, meg Trieste-ből. És Cinziából. De nem emlékszem arra, ki voltam, s ki lehettem volna. Hogy milyen utak, milyen döntések álltak előttem. Mintha a múlta hátat fordított volna nekem... és elsétált. És már csak az alakját látom, homályos sziluettjét. De mégsem távolodik. Csak áll. Én is csak állok. Furcsa, hogy néha csak úgy bevillannak dolgok... máskor semmire sem emlékszem, emberi testben töltött létemből se... valami nem jó idebenn. Valami mintha... elromlott volna, mintha egy eltört játék lennék...

Én viszont mindenre emlékszem. Hogy harcoltál velem, hogy küzdöttél ellenem. Cinzia karjaiban üvöltöttem és kikapartam azokat a silány égszínkék szemeket, melyek olyan kedvesek voltak neked... nem öltem meg őt, csak otthagytam. Otthagytam, mert szerettük őt. Én nem sebzem magam halálra, Nestor Karalis. Én nem kenek vért a Fehér Torony falára, hogy érezzem az égető horzsolt sebeket, a vér illatát én nem vagyok... őrült...
Cinzia... ő volt a te mentsvárad, nem igaz? Mennyi elpazarolt idő, mennyi év eltelt... de végül a vadászok végeztek vele. És velünk is majdnem, ezt nem felejtheted el! És akkor repültem át a tengert... és akkor öltél meg majdnem mindkettőnket. Egyenesen a vízbe merültél, kőtestben, ó te ostoba!

Cinziát rémvadászok ölték meg s bár megbosszultam az életét, a nőt sohasem kaptam vissza. Hajón érkeztem, bár az út... mintha az út sem lenne teljes. Azt hiszem, úsztam, talán, vagy hálóba ragadtam, de úgy tűnt, mások irányították a sorsom és megmentettek. Az itt, Amerikában töltött éveimből, mielőtt az Alvárosba kényszerültünk mindannyian, csak Annie-re emlékszem, a Kígyóra. Azt hiszem, csak én hívtam így. Annie, a Kígyó. Szeretők voltunk, bár mintha nem engem szeretett volna. És én nem őt. Talán, egy részem. Egy megnevezhetetlen részem. Ő pedig leköpött és megütött, ha Görögországról vagy az olíváról meséltem neki. Azután, a karjába zárt. A karjába zárta Nero-t, a démonomat.

Kitisztult a fejünk... ó, többé nem veszíthetjük el, igaz? Ugye te sem akarod elveszíteni a fe-je-det?! A vér és a harc heve, az izzadság homlokon lemosta rólunk mind a gyengeséget és gyengédséget. Mi és az a kis bestia... szeretők voltunk az ágyban és a harcban, áldozataink vérében fürödtünk és szeretkeztünk. Az őrület, mely akkor már jócskán megkörnyékezett különösen tetszett Annie-nek benned, tudod? Hmm? Akárcsak az erőszak, a harc... és a hús. Ópiumfüstben henteregtünk naphosszat, nedves csókokat váltottunk éjszaka idegen emberekkel. Nem ismerted az embernőt, de a nyelved alkoholtól bűzlő szájába dugtad, majd le a torkán, az éles sziklanyelvet. A gyomrát felszakítottad, fogai kitörtek, ahogy megpróbált ráharapni a kőre. A cipődre ömlöttek a belsőségei, miután a nyelved visszahúztad. Pazar lakomát rendeztünk Annie-vel... mily csodás idők is voltak azok! Hát mondd csak meg nekem Nestor, de őszintén: d*gtál valaha is jobb nőt, mint a mi kis Annie-nk? nem és nem is fogsz! Hát hol lennél, ha nem lennék neked! Szegény fiú, ostoba, lusta, öntelt... fiatal... neked irányításra van szükséged fiacskám.

Tudom, hogy itt vagy.
"Itt élsz bennem, mélyre temetve; ahogy én leszek egyszer végleg, hat láb mélyen földbe döngölve."
Ismerlek. Szeretlek. Gyűlöllek. És gyűlölöm önmagamat is és a világot. Mindez mégis... jó nekem, talán. Eltakarítom az emberek szemetét. Annie pedig mosónő lett, visszanyerte az eszét, vagy talán épp ezzel vesztette el... azelőtt tudom, hogy hívtak:
Nestor Karalis, az ég rettegett réme.
De az nem én voltam... nem én vadásztam, nem én öltem. Talán sohasem én voltam, aki ölt, szúrt és fojtott. És evett. Én csak takarítottam. Én csak az álca voltam. A víz, mely eltakarja a mélyben forró lávát öklendező vulkánt. Egy emberi rém, aki szeretett egy nőt és szerette az olívát. Aki csodálta a tengert. Aki csak élni akart. Nem bánom, hogy nem ehetek emberhúst. Nero bánja. Én, Nestor nem. Én, Nestor, emberi vagyok.

Én meg sz*rok rá, hogy mit akarsz te, hogy mi a jó neked... mondd, elég jó neked mindez? Ennyire elégedett vagy? Akkor miért hívtál újra életre? Aludtam, mélyen és sokat. Éveken át. Te meg rágcsáltad a marhasteaket és a zöldborsót. De mondd csak Nestor, tudod, ki volt az első, aki újra emberhúst evett?...
Én voltam. Én szítottam fel a tüzet. Én indítottam el a lázadást. Mint először, most is én, én, ÉN! Te, te, te...

Ő tudta. Ő, Annie. Én voltam. Én szítottam fel a tüzet, én ébresztettem fel újra a haragot. Lépnem kell. Ki kell törnöm nekem is, különben mindaz, amit tettem, a semmiért volt. Sokakat felszabadított - csak épp önmagamat nem. Nem is tudom, miért kapaszkodom még az Alvárosba, talán hosszú évek megszokása, vagy az ismert, biztos közeg... netán a többi rém? Nem... úgy érzem, még nem jött el az én időm. Annie Lidércnek kiáltotta ki magát, holott mindez nem az ő érdeme... s én érzem még, nem vagyok erőm teljében. De eljön az a nap és akkor a felszínre török.

De várok még. Cssshh, cssshh, aludj még. Öntudatodra kell ébredned, teljesen. Újra enned kell, harapnod kell. Vissza kell nyerned az emlékeid. Addig megpróbálom óvni rém-önmagunk, hogy ne szippanthasson magába újra a rabság, ne boríthasson el újra a szemét... ne tegyenek téged újra emberré, aki a hatalom tenyeréből eszi az emberek ételét. Teret kell adnod nekem... de tőlem sose félj. Én nem kergetlek. Én itt vagyok. Én itt leszek. Én mindig itt leszek.

Az előtörténet elfogadva!

Jó játékot!