Határozott vagyok, magabiztos, hűséges a csapathoz és Lynxhez mint a vezérem és mint a barátom egyaránt. Tettrekészségem nagy, találékonyságom és kreativitásom határtalan. Szigorú vagyok, fegyelmezett, nem az az elvesztem-a-fejem típus (bár én is követtem el hibákat életem során, melynek nyomait örökké viselni fogom). Jó vagyok abban amit csinálok, hisz gyerekkorom óta erre képeztek ki. Erősen buzog bennem a bizonyítási vágy. Olyan vagyok, mint egy víz alatt vulkán - a csendes felszín alatt robbanásra készen roppant energiák buzognak bennem.

Belül viszont végtelenül csalódott vagyok és magányos. Valaha sokkal kedvesebb és segítőkészebb voltam, mára azonban szarkasztikussá és elégedetlenné lettem. Megkeményedtem. Hideg lettem, fagyos, mint az otthonom, Alaszka. De a csapat bármikor számíthat rám, ez nem változott.
Imádom a vizet, egy jó fürdőt véve, vagy a tenger habjaiba merülve mindig megnyugszik a lelkem. Tudom, hogy soha nem szabad hátra néznem, csak előre. Muszáj hinnem és reménykednem - és tudom, érzem, hogy megvan bennem az ehhez szükséges erő.

Alig vártam, hogy hazaérjek a Nemezis közös gyűléséről. Apám nekem nem mondta el, pedig már hónapok óta tudta... titkolta előlem, hogy rákos. Most kellett megtudnom, mindenki előtt, együtt a többi harcostársával. Mintha én sem lennék több náluk, mintha nem lennék különb a szemében. Szerettem volna jó erősen beletaposni a gázba és száguldani, az sem érdekelt volna, ha belecsapódok valamelyik fába... de ott ült mellettem az anyósülésen, szendergett. Mellkasa ütemesen járt le és fel, ahogy annak működnie kell. De belül - ki tudja mennyi beteg sejt rejtőzött el a nagy harcos bőre alá bújva. Tüdőrák... nem sokan halnak meg közülünk betegségben. Gyanítom, ő sem akar majd. Inkább a kellő pillanatban feláldozza magát. Ahogy az anyám tette.
És a testvérem, Mathim.
És ahogy én is.

Sitkában születtem, Alaszkában - alig néhány órán múlott, hogy nem a sziú törzs közeli rezervátumában. Az anyám és a törzs ragaszkodtak az ősi módszerhez, hallani sem akartak kórházról, orvosokról, bőven elég volt nekik a javasasszony jelenléte. Apám persze mindazok ellenére, hogy anyám látni sem akarta őt, karjaiba fogta és elvitte az asszonyt. Még a harcos természetűnek ismert sziú férfiak nem mertek vele szembeszállni, hisz termetre mindig jobban hasonlított egy medvére, mint emberre. Karjaiban vitte ki anyám, ezzel megmentve őt a haláltól - a szülés utáni magas-vérnyomás betegséget ugyanis csak ott tudták kezelni. Másképp belehalt volna abba, hogy életet adott nekem. Mathim, apám elsőszülött fia, kit édestestvéremként szerettem elmesélte, mennyit vitáztak ők ketten miattam. Anyám vissza akart menni a rezervátumba és magával vinni engem is, de az apám hallani sem akart róla. Valamiről le kellett mondania - rólam, vagy a rezervátumról. Az anyaságot választotta, az ő kis Talutah-ját... de belül örökké boldogtalan volt.

Apám Alex a helyi jáger csapat, a Thurisaz alapító tagja volt; Mathimot és engem is rémvadásznak szánt. Azt nem tudom, hogy anyám tudott -e róla; tudta -e, mit csinál Mathim iskola után, hogy mitől fáradt olyan gyakran és elgyötört... a bátyám szerint igen, az apám viszont ennek mindig az ellenkezőjét állította. Nagyszerű anya volt és egyáltalán nem volt ostoba. Talán csak tudta, hogy nem szabad kérdeznie. Félt az apámtól és sosem láttam, hogy megölelték volna egymást. Néha egészen úgy tűnt, mint egy kalitkába zárt, rab madár. Barna szemeiből örökké bánat áradt. Aznap is, ahogy kinézett az ablakon az ősi, örök jeges tájra - a végtelen hómezőket és a hegyeket bámulta, siratta elveszett otthonát, elhagyott népét, s talán a szabadságát is. Nagy volt aznap a sürgés-forgás délelőtt a házban, ismeretlen férfiak - harcosok - léptei alatt dobogott egész nap a padló, recsegett a falépcső... idegenek voltak, de valahogy mégsem féltem tőlük, egyiküktől sem. Estére azonban csak ketten maradtak velünk. Mathim apánkkal volt iskola után, hisz neki már megkezdődött a kiképzése, én még túl fiatal voltam, talán két éves. De kristálytisztán emlékszem arra a napra - életem első teljes értékű emléke, ahogy anyám arca az arcomra fröccsen. engem akart megvédeni. Feláldozta magát értem, hideg és boldogtalan élete forrásáért.

Két jáger is belehalt, hogy megvédje anyámat... de nem tudták megállítani a rémeket. A gyász mindannyiunkat lesújtott, apám szinte eszét vesztette. A maga különös és sajátos módján azt hiszem, nagyon szerette őt. Teljesen összetört belül. Már másnap a Wahed-nak támadt - kérdőre vonta, őt okolta és hibáztatta, amiért képtelen volt megkettőzni a házunk őrizetét. Alex elhagyta a Thurisaz-t, önként vonult el két legkisebb gyermekével, a nagyobbak a csapattal maradtak. Nem volt semmink, csak néhány fegyver, egy kevés pénz és az autó, mellyel dél felé indultunk. Így érkeztünk meg Arapaho-ba 1992-ben. Gyászoltunk, kiváltképp apám, de az egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy hátrahagyva eddigi életét elölről kezdjen mindent. Itt is folytatni akarta a rémvadászatot, hisz ennek szentelte életét. Ő és Mathim csatlakozott a helyi jáger közösséghez, a Nemezishez, itt folytatódott testvérem kiképzése, s pár év múlva megkezdődött az enyém is. Eleinte csak jó barátok voltunk Lynx-szel, de idővel a barátságunk elmélyült, ahogy lassan fiatal felnőtté értünk. Bár jó pár évvel idősebb volt nálam, ő volt az első szerelmem - és egyetlen, azóta is.

Sosem voltunk "hivatalosan" együtt, de én epekedtem érte. Ő sem volt közömbös irántam, de sosem engedett magához túl közel, vagy csak titokban. Én nem akartam ilyen kapcsolatot, elvégre semmi kivetnivalót, vagy szégyellnivalót nem találtam benne, ezt neki is elmondtam. Akkor kellett volna megmondania, hogy sosem leszünk egy pár: de ehelyett a reményt ültette el szívemben azzal, hogy megígérte, a végső vizsgám után nem kell többé bujkálnunk. Csak erre tudtam koncentrálni az elkövetkezendő években. Mikor Mathimot elvesztettem, újra megdőlni látszott minden, apám megint a felelősöket kereste, Lynx apját, a Wahedet hibáztatta. Melléjük álltam, s tudom, hogy helyes döntés volt. De sosem fogom elfelejteni apám arcát, ahogy rám nézett. Sosem láttam még annyira szomorúnak, csalódottnak és elveszettnek, mint abban a pillanatban. Hét éve már, hogy eljött a vizsgám napja. Felfedeztük néhány hárpia búvóhelyét a városban, velem együtt több fiatal is elindult aznap, hogy az ő vérük árán szentesítse helyét a Nemezisben. Lynx-re gondoltam és az ígéretére, apámra és legyilkolt fél családomra: most megbosszulhatom őket, most bizonyíthatok. Ezek után teljes értékű vadász leszek. Felnőtt. Erős és megállíthatatlan. Bár végül életben maradtam és legyőztük a szörnyeket, súlyos sérülésekkel vittek a kórházba aznap. Az egyik dög kikaparta a bal szemem, az arcomon pedig egy hatalmas karmolás nyoma éktelenkedik azóta is. Egy életre elcsúfítottak és félnyomorékká tettek azok a dögök. Beletelt némi időbe, míg megbékéltem magammal és kihevertem a sérüléseket, egyre csak Lynx-en járt az eszem. Úgy hittem, megérte. De ő eltávolodott tőlem. Abban a pillanatban, ahogy meglátta az arcom és a valódi helyén az üvegszemem. Nem vonzotta többé egzotikus szépségem... eldobott magától. Azóta sem hevertem ki a csalódást.

A Paine nevet választottam fedőnévként, mikor a csapat teljes értékű tagja lettem. Az egész életem átjárta, ott rejtőzött minden sarokban, ott ült a másodperc mutatóján minden egyes órában, ott bujkál ma is a csontjaimban és a lelkemben - a fájdalom.