Nem várom meg, míg kikapcsol a laptopom, csak lehajtom a fedelét és nagyot nyújtózom. Vex már rég halkan szuszog az íróasztalomon összegömbölyödve. Későre jár, és nekem korán kel kelnem, de a munkámból adódón kénytelen vagyok hajnalba nyúlón is csiszolni betegeim profilját. Azon gondolkodom, miért nem vagyok képes az embereknek - vagy bárkinek, egy esélyt adni arra, hogy jobban megismerjenek engem. De hogyan is hagyhatnám, mikor attól tartok, hogy én amilyen könnyen nézek beléjük, úgy közben én is megüvesedem a számukra és ugyanúgy átlátszó leszek a szemükben? Ha nem ismerném magam, azt gondolnám magányos vagyok. Talán így van. Talán ki kéne cserélnem a páfrányaim valami komolyabbra. Aranyhalakra.
Elmosolyodom játékosan, ahogy bohókássá vált fáradt agyam gondolatain szórakozom. Az én koromban persze édesanyám már anya volt, és kicsit nagyobb lépcsőn járt mint az aranyhalak és páfrányok közti vetélkedő. Hogy is esett meg?
Anya megismerte apát fiatalon. Nagyon nehezen engedte magához őt, mert azelőtt sokat csalódott a férfiakban. De apa a kegyeibe férkőzött, feleségül kérte és megajándékozták egymást velem. Apa félig indiántörzsből származott, anya pedig félig afroamerikai-félig indonéz származású volt. A lehető legkevertebb ember vagyok, amit sikerülhetett összehozniuk. 
Tündérmese is lehetett volna. Ha anya nem lép le. Elég korán, ami azt illeti. Ő ugyanis kalandokra vágyott és életre, és „nem kapok levegőt attól a lárvától! Folyton vinnyogja, hogy anya!” - mondta egyszer apának. Azt gondolták mélyen alszom, és nem hallom. Hát hallottam. További gikszereim, komplexusaim után nem is kell tovább menni. Ha magam akarnám hangyászni elmeileg, nem lennék egy nagy kihívás. Most. Akkoriban nem értettem sírórohamaim, levegőkapkodásaim, izomgörcseim, szürkülő bőröm. Mostanra megtanultam, hogy mások hibái ránk is hatással vannak.
Apa mihelyst összekaparta magát, újranősült. Nem arról volt szó, hogy engem már nem szeretett, vagy velem nem akart foglalkozni, azt hiszem nem is akaratosan hanyagolt el. Fokozatosan szorított ki a gyarapodó új családja, amiben a feleség igazi feleség és anya. Valahol azért én is hibás voltam; kicsit sem akartam részese lenni egy nagy családos ebédnek, és hallgatni a félöcsém sírását, a hozzá való szeretetteljes gügyögést. Kiharcoltam magamnak igen korán egy bentlakásos iskolát. Távol Ottawától. A helyem persze ott sem találtam. Ebben nincs mára semmi meglepő; nem a helyekkel, nem az emberekkel volt probléma, hanem az engem mérgező érzések tettek taszítóvá. Mindegy volt, hogy a világ végére megyek, a problémáim akkor is magammal cipeltem.
Hogy orvoslásra leljek beilleszkedésre képtelen jellememet illetőn, olvasni kezdtem. Gyakorlatilag bent laktam a könyvtárban. Nem kell atom-fizikusnak lenni ahhoz, hogy ideje korán ráébredtem álomszakmám illetőn. Az persze kicsit sem volt a terveim közt, hogy emberekkel foglalkozzak és nekik segítsek. Azért akartam agyturkász szakra menni, hogy önmagamat gyógyítsam.
Ez persze az egyetemi évek alatt rögvest megváltozott. Nem akarok felvágni az eszemmel, de túlteljesítőn voltam példás diák. Színjelessel végeztem el a pszichológia és szociológia szakot, közben meg, mivel engem nem vonzottak a klubbok, a diákszövetségek és legkevésbé a féktelen tivornyázások, letettem egy alapfokút német és egy középfokút francia nyelvből. Ráértem.
Miután a kezemben volt a diploma, próbáltam elhelyezkedni, munkát találni, de csöppet sem ment könnyen. Az első fél évemben a legrosszabb környéken találtam magamnak lakást, amibe még a bőröndből se tudtam kicsomagolni – a gardrób kinyitása után pedig már nem is akartam.
Szűkölködtem, spóroltam, kerestem. Először egy kávézóban dolgoztam felszolgálóként. Röhejesnek találtam, hogy két nyelvvizsgával és egy diplomával értem nem kapkodnak. De valamiből el kellett magam tartani, és apának mégsem mondhattam el milyen körülmények között élek, mert ő megmondta mikor bentlakásos iskolába mentem, hogy Kanadán kívül nincs otthonom.
A kávézóba betérő rendőrök, nyomozók beszélgetéseit akaratlanul is kihallgattam, és míg újratöltöttem a csészéjüket szúrtam közbe a saját véleményem. Eleinte kedvesen mosolyogtak rám és legyintettek mondván, mit érthet hozzá egy pincérnő?! Aztán egyre gyakrabban tértek vissza, és már fel se tudnám idézni, melyik nap volt az, mikor egyenesen nekem szegezték felvetéseik, kérdéseik egy üggyel vagy egy személlyel kapcsolatban. Készségesen válaszoltam, és meg se fordult a fejemben, hogy ennek egyszer haszna is lesz. Hát lett. Munkát ajánlottak, mint bűnügyi pszichológus.
Egy ideig rettenetesen élveztem. Belecsöppentem a saját kis krimijeimbe. Én voltam az a személy, aki felállította egy gyilkos profilját, vagy megállapította egy visszaeső bűnözőről, hogy szabadlábra engedése esetén újból rossz fiú lesz-e. Nagyon gyorsan híre ment annak, hogy egy fiatal nő, ilyen rövid idő alatt, milyen pályát fut be. Voltak dögivel rossz akarók akik csak arra a percre vártak, hogy egyetlen hibát is ejtsek.
Nem kellett sokat várniuk rá. Egy éve élhettem a fényűző életem. Átköltöztem egy sokkal jobb környékre, gyönyörű kilátással és hatalmas beltérrel. Még Vexnek is volt saját kis külön kastélya plüssből. Én terveztem neki és csináltattam meg. A kastély körül kis fák nyúltak ki zöld prémből. Imádtam, hogy megtudom mindezt a luxust adni magunknak. A csúcsok csúcsára juttattam fel magam nem kevés gályával.
Ha aznap nem azt a férfit kapom, ha aznap nem jelent beteget a munkatársam és nem én veszem át az ügyét akkor hasonló luxusról tudnék most is beszámolni. A férfi börtönben ült. Jó magaviseletért kérte a szabadlábra bocsátását. Sima ügynek tűnt.
Egyszerű, mégis kikerülhetetlen kérdéseket kellett volna neki feltennem. Én, a könyvek, számok és realitások világában élő ember, aki a legkevésbé sem hitt a romantikus regényeknek, szerelmes lettem. Ma már nem fáj ezt belátnom, akkoriban tagadtam, legyűrtem, küzdöttem vele mint a pestis ellen.
Ott ült, a fémborítású kerek asztal mögött, kezei egymáshoz bilincselve, lehajtott fejjel, és míg rám nem emelte tekintetét, nem is sejtettem, hogy ez lesz az a förtelmes hiba amit el fogok követni. Utána, amint szemeink megtalálták egymást már tudtam. Éreztem a legföldhöz ragadtabb sejtemben is.
Nyugtáztam a kérelmét. Eljuttattam a bíróságra. Szabadlábra engedték.
Pár héttel később kaptam egy levelet, az ajtóm alatt becsúsztatva. Mit sem sejtőn nyitottam ki a borítékot. A levélben vörös betűkkel csak annyi állt; Köszönöm.
A rozsdás vérszag halántékon ütött. Kis híján elájultam.
Nem rúgtak ki. Pedig az álnok áskálódók és irigykedők nagyon küzdöttek érte. Én hagytam ott a munkát. A férfi, amint kiszabadult, gyilkolt. Megölt két embert az ágyukban még aznap este. A köszönőlevelét az egyikük vérével mázolta nekem. Nem bírtam többet hallani az ügyről. Kijavíthatatlan hibát vétettem, és nem bírtam volna elviselni még egy ilyet. A főnököm megértőn lapogatta a vállam és azt hajtogatta, hogy ez csak egyetlen hiba, és még fiatal vagyok. Keres nekem másik beosztást, olyat ahol nem lesz rajtam ennyi nyomás, de nem számított. Nem maradhattam abban a városban. Soha többet nem akartam hallani arról a férfiról. Hogy elfogták-e, vagy azóta is szabadon hódol gyilkos szenvedélyének az már nem rám tartozik. Nem voltam, és azóta se vagyok rá hajlandó gondolni.
Szedtem Vexet, a prémes kis kastélyát, a kopott bőröndömet, és meg sem álltam Arapahóig. A félre tett pénzemből kivettem egy három szobás irodát meg egy nekem való lakást. Nem mondom, hogy nem lehetne jobb, de jelenleg nem is vágyom tágasabb vagy színpompásabbra.
Az irodát csaknem egy éven át, hétvégéim is beleölve alakítgattam, javítgattam. A munkásokkal együtt gályáztam, izzadtam, véreztem. Festettem, csavarokat húztam, tapétáztam, csempéztem, fugáztam, kalapáltam. Hónapokig úgy festett, nem jutok egyről a kettőre. Ha megoldottuk a villany és áram kérdést, akkor a víz kezdett el csöpögni. Ha a váróhelységbe festettem át a falat, akkor a mellékhelységben kezdtek lezuhanni a csempék. De végül kész lettem. Nyitottam, és vártam. Promotáltam apró kis irodám ahol csak tudtam. Még egy asszisztenst is felvettem, aki hetekig csak a körmeinek a színét tudta cserélgetni munkaidejében, annyira nem volt vendégünk.
A nehéz munka gyümölcse azóta megérett. A volt főnököm eleinte csak a nyomozóit küldte hozzám. Azokat, akiket felfüggesztett vagy korai nyugdíjazásra ítéltek egyéb agyi defekt miatt. A hírem ezek után önálló lábra kélt, és azóta ki merem jelenteni, hogy a határidő naplóm több mint tele van.
Most azt kéne eldöntenem, hogy melegítsek-e magamnak egy zacskós levest és várjam meg míg feljön a nap, vagy kómázzak be az ágyba arra a három órára.
Győz az éhség.