A város legnagyobb kórháza. A legtöbb orvosi rendelő itt található, illetve egészségügyi ellátást is itt kapnak a betegek, szükség szerint rehabilitációra is itt maradnak. A kórházhoz tartozik Erisbourne központi mentőállomása is.

A patológián vártam a boncmestert kifogástalan öltönyben, frissen borotválkozva. Kezeim összekulcsolva nyugtattam ölemben, lábam mellett pedig az elmaradhatatlan aktatáska. A recepciósnak Dr. Archibald Steiner néven mutatkoztam be, az elhunyt Mr. Weaver ügyvédjeként. Mindezt hivatalos papírokkal is alá tudtam támasztani. Weaver már régóta a megbízóim útjában volt, így mikor a befektetéseivel és megtakarításaival foglalkozó személyes tanácsadója tragikus módon súlyos autóbalesetet szenvedett, a közvetítő cég engem ajánlott a helyére, mint szakembert. Hónapokig dolgoztam a projekten és most, a célegyenesben készen álltam rá, hogy közbenjárásommal az utolsó bőrt is lehúzhassák az öregről. Az én dolgom itt csak aláíratni és ezzel hitelesíteni egy dokumentumot, mely szerint Mr. Weaver természetes halált halt, amelynek következtében az "A-típusú" végrendelete lép majd érvénybe.
Ránéztem az órámra és fanyalogva vettem tudomásul, hogy a szakértő késik. Pedig az idő pénz - az én órabérem pedig igen drága.

Tudtam, hogy késésben vagyok, mégsem éreztem, hogy meg kéne gyorsítani a tempómat. A műszakom végén jártam, és hol van még a pihenés ideje? A meditáció itt már szart sem ér, ezt az energiát az univerzum már nem pótolhatja.
Aktatáskás puccos pacák. Rühellem a hozzá hasonló alakokat, mert valahol mégsem hangzik természetesnek, hogy az ember papírokat gyűrve járjon sportkocsikban és olyan öltönyökben aminek az árából kifutná a lakásom. Az arcszeszük választása pedig mindig, hangsúlyozom mindig förtelmes. Hiába, az ember az ízlését nem bankókból nyeri. Felé nyújtottam a kezem.
- Üdvözlöm, Sylvia Walsh a boncmester. Ön bizonyára Dr Steiner. Elnézést a késésért, kissé elhúzódott a dolog. Tudja, nem volt épp egyszerű dolgom.
Nem szerettem volna fárasztani a kis kopasz fejét a részletekkel, úgyhogy intettem neki.
- A papírok az irodámban vannak.
A folyosón tartva megálltam egy kávé automata előtt, hogy apró pénzért koffeinba burkolt életerőt vehessek. Reméltem, hogy a szemem alatt teret nyerő sötét karikák nem túl feltűnőek. Gyűlöletes érzés a sajnálat, pláne a szánakozás. Főként ha az olyasvalakitől ered aki látható kifogástalanságban füröszt. Mikor elvállaltam a patológiai szakot azt senki nem említette, hogy nekem ennyi papír és háttérmunkám lesz. Gyakorlatilag alig találkozok mostanra a hullákkal. Esetenként némely részükkel a szövettanhoz, de ez csöppet sem vigasztaló mennyiség.

Mikor végre megérkezett a boncmester felálltam, hogy üdvözöljem. Nagyon csinos volt a fehér egyenköpeny ellenére is, kézfogása pedig gyors és határozott.
- Részemről a szerencse, kisasszony - viszonoztam az üdvözlést - Semmi probléma... de, hogy érti, hogy nem volt egyszerű? - kaptam fel az aktatáskám és sietve indultam utána. Minden mozdulatom tudatos volt, a kissé csetlő-botló, izzadó, aktatologató jogi szakemberé, aki igyekszik erősnek és érinthetetlennek tűnni, miközben irtózik a gondolattól, hogy egy hullaházban legyen, ahol mindent áthat a halál formaldehides szaga. Nem vittem túlzásba, csak apró határozatlanság egy-két lépésembe, némi távolságtartás inkább a nő mögött, mint mellett haladva. Egész testtartásommal azt üzentem: ez az ő birodalma és bár sosem vallanám be, félek mindentől, ami ide kapcsolna.
Mikor megállt a kávégép mellett, kissé frusztráltan lazítottam meg tökéletes nyakkendőcsomómon, lesimítottam a zakóm, megköszörültem a torkom.

- Tudja, kissé meglepődtem... nem számítottam rá, hogy egy hölgy fogad majd. Mikor belegondoltam, hogy el kell jönnöm ide... - elővettem a zakóm zsebéből a tökéletesre hajtogatott zsebkendőm és felitattam vele homlokom izzadtságcseppjeit - ... nos, igazából biztos voltam benne, hogy az ilyen szakma inkább, hogy is mondjam... a férfiak asztala, nem pedig a hölgyeké. Ráadásul ilyen csinos hölgyeké - egy megjátszott bók és mosoly, megjátszott zavarom oldására. Elégedett voltam az álcámmal - egy aktakukac ügyvéd, aki ahogy kilép innen, azonnal elfelejtik. Mindenki. Örökre.

Kivettem az automatából a kávém, majd újból felvettem a kényelmes lépéseket a folyosón. Szemem sarkából figyeltem az ügyvéd feszengését. Megakadt a szemem a méregdrága kendőn amivel a homlokát lapogatta. Ilyen egy férfi mostanság?
Ha annyi öt centesem volna ahányszor én megkaptam, hogy mennyire különös, hogy nőként ilyen munkahelyen dolgozom már rég nem tüdőkről kapargatnám a szövetdarabokat.
- Igen, tudom. Nem is könnyű munka. - kinyitottam előtte az irodám ajtaját. Ide vagy oda udvariasság, valahogy nem az én pályám a jó pofizás. - Iszonyú nehezek a hullák. Szóval muszáj jó kondiban lennie az embernek, ha boldogulni akar.
Nem törődtem a rosszullétet súroló tekintetével. Nem élveztem a kínzását, de számomra csak egy jellemtelen pióca volt. Furcsának találtam az arcvonásait. Ha megerőltettem a fantáziám, előbb tudtam volna elképzelni egy motoros bandában mint pipogya ügyvédként. Ez jobban elszórakoztatott mint a szánalmas udvarlása. Nem reagáltam rá, csak biccentettem neki, hogy hallottam és felfogtam, hogy jó bőr vagyok.
Hellyel kínáltam.
- Vissza térve. Nem volt könnyű dolgom, mert a rendőrök úgy szaglászták körbe az esetet, hogy alig fértem az elhunyt testéhez. Arról szót sem ejtve, mennyire macerás egy ilyen baleset után összekaparni. - legyintettem, majd fiókomból elővettem egy aktát - Ne aggódjon, ez szokásos eljárás a baleseteknél. Próbálnak a rendfenntartó szervek semmit nem figyelmen kívül hagyni.
Az aktában keresgélve a kávémba kortyolgattam. Megkérdezhettem volna az ügyvédet, hogy kér-e ő is, de ő azt hiszem Starbucksnál lentebb nem adja.
- Oh, igen. A boncolási jegyzőkönyvre még várni kell. Úgy fest a zsaruk nem tétlenkedtek... Törvényszéki boncolást rendeltek el. Azt hiszem még egy ideig elhúzódik a dolog.
Hátra dőltem a székemen és enyhén lebiggyesztettem a szám.
- De a halottvizsgálati bizonyítvány itt van. Átveheti. Csak kérném a végrendeletet, és az iratait.
Azt hiszem ilyen esetekben az ügyvédeknek amúgy is mindegy. A fő, hogy elkezdhessék rendezni az elhunyt ügyes-bajos dolgait, pénzügyeit.

Tovább játszottam a szerepet - kis megilletődés itt, zavartság ott. Mikor hellyel kínált, szinte védekezőn vettem magam elé az aktatáskát és figyelmesen hallgattam végig a beszámolóját. Baleset, ahogy elterveztük. A jó öreg Mr. Weaver legurult a villája hosszú lépcsősorán. Megesik az ilyesmi, főként idősebb korban. És szegény olyan szerencsétlenül ér földet, hogy kitöri a nyakát. Mikor azonban a boncmester azt mondta, "macerás egy ilyen baleset után összekaparni", megdermedtem. Arcom vonásai megkeményedtek, egy pillanat volt csupán, de kiestem a szerepemből.

Miről beszél ez a nő? Mit kellett összakapni? Ennek nem így kellene lennie... összeszedtem magam és óvatosan rákérdeztem, ismét magamra öltve a beszari ügyvéd maszkját.
- Nos igen, ez érthető, Mr. Weaver igen fontos ember volt, de... - közben elkezdtem kotorászni az aktatáskámban a tökéletesen meghamisított irataim után - ... bevallom őszintén, érdeklődtem a rendőrségen, de nem mondtak nekem túl sokat. Még annyit sem tudok, milyen körülmények között halt meg Mr. ... - és jöhet egy kis megjátszott elérzékenyülés. Mutató és hüvelykujjammal megmasszíroztam leszegett fejem homlokát.
- Tudja, nem csak az egyik ügyfelem, de egy nagyon jó barátot is elveszítettem vele. És nem tehetek semmit... engem csak papírokért küldenek, hogy hitelesítsem ezt, meg azt... senki nem mond semmit. Még azt sem tudom, mi történt vele pontosan. Én csak... szeretném ha valaki végre elmondaná, mi folyik itt.

Megbántott kiskutyaszemek. Reméltem, hogy bejön, ugyanis ötletem sem volt, ki köpött bele a levesünkbe. És tudtam, hogy sok múlik ezen. Kozlov levette ugyan a vérdíjat a fejemről, de nyomatékosította, hogy ez egy nagyon fontos üzlet, mely az életemnél többet ér. És bár nem szívesen packázik az "új főnökömmel", a kedvemért teszt egy próbát, ha elcseszem. Nos, én semmit nem csesztem el. Valaki más lesz a harmadik kerék. Már csak az a kérdés, ki?
- Ó, elnézést... - kezdtem ismét érzékeny kapkodásba és túrni kezdtem a papírok között - ... bocsásson meg, én csak... egy pillanatra... khm - megköszörültem a torkom a játék részeként.
- Tessék, a végrendelet önökre vonatkozó része, melyben Mr. Weaver arról rendelkezik, hogy halála után szervdonor kíván lenni. A mellékletben a kedvezményezett alapítványok és orvosi szövetségek listáját találja.
Igyekeztem továbbra is a felvett álarc mögé rejtőzni, de dühöm átfénylett rajta. Ez rohadtul nem volt benne a tervben. Valaki megelőzött minket.

Összeráncolt homlokkal figyeltem a meghatódástól elcsukló hangú ügyvéd urat. Szkeptikusan megemelkedett az egyik szemöldököm. Nem mintha nem hittem volna el gyászoló kesergését, de a dadogó összeszedetlen gondolatai többek voltak mint szánalmasak. Tombolán osztogatják a jogi diplomát, hogy ennek a szerencsétlennek is jutott belőle? Elé toltam egy kockányi zsebkendőt az íróasztalomon.
- Hát izé. Részvétem - ezt se mondtam még ügyvédnek - Én csak annyit mondhatok ami a papírokban is benne áll. Ha elolvassa ön is láthatja. A halálát hivatalosan koponyaalapi törés okozta. A rendőrség szerint a lépcső alján heverve találták meg. Valószínű, hogy leesett onnan. Több régebbi porckopása is volt a térdében és a gerincében, sajnos előfordul az ilyen baleset.
Azt koránt sem volt szándékomban az orrára kötni, hogy a fülön távozó agysavó, és az agyba ékelődő koponyacsontok mennyire macerássá és körülményessé teszik a takarítást, pláne ha a tulajdonos perzsa szőnyegéről is össze kell csipegetni a csontszilánkokat.
Nem tetszett a reakciója. Az ilyenek nem férfiak a szememben, hanem pletykás vénasszonyok. A rendőrség kikötötte, hogy amíg tart a nyomozás, addig maradjon házon belül az az információ, hogy az elhunyt lakásának zárját megpiszkálták, és, hogy az a súlyos koponyatörés aligha keletkezhetett egy rosszul választott lépcsőfoktól. Még csak az kéne, hogy az ügyvéd szimatot kapjon és neki álljon hisztériázni, hogy ő nem erre szerződött.
Átvettem tőle a papírokat majd futtában átolvastam őket. Rutinosan ugráltam át a lényeges sorokat, nem ezek voltak az első ilyen iratok a kezemben.
- Kissé szét szórt nemde bár? - kérdem az olvasás közben. A papíroknak némelyik széle meggyűrődött, és még az összefűzésükkel sem fáradoztak. Vagy nagyon kapkodott a pacák mikor a táskájába hányta őket, vagy rettenetesen kezdő. Ki az az eszement pénzes zsák aki egy kezdő ügyvédet alkalmaz?! Soha nem akarok megöregedni... Akkor ki szúrná ki a vörös kis szikrát a másik szemében amit a gyűlölet legyűrhetetlen heve okoz? Én már csak ismerem. Állandóan dühös vagyok. Nem adtam jelét, hogy feltűnt volna a csendes fortyogása a férfinak. Inkább csak úgy figyeltem, mint ahogyan azt az ember teszi a vízforralóra várva.
- Nem akartam elkeseríteni, hogy én sem vagyok segítőkészebb mint a rendőrség. De biztosíthatom; a legjobb kezekben fog folyni a további vizsgálat. Az enyémben!
Megengedtem egy erőtlen, fáradt, ám annál villámgyorsabb mosolyt. Le sem tagadhattam volna az egót, ami szemem villanásán keresztül könyökölt az ügyvéd képébe.

- Köszönöm... - biccentettem részvétnyilvánítására. Kemény nő volt, afféle önmagát érintethetetlennek gondoló, frigid típus. Jó ismertem ezeket a dugatlan fapicsákat - titkon biztos vad kis bestia lehet. Szívesen eljátszadoznék vele a saját vérében úszó lepedőn. De - első a munka. Az elérzékenyülősdi úgy tűnt bejött, a nő elmondta amit tudni akartam. Ezek szerint mégis minden a terv szerint ment... mert mégis, mi oka lenne bármit is elhallgatni előlem? A többiek szóltak volna, ha másképp alakul. Kicsit túllihegtem azt hiszem, elvégre nem kevés forgott kockán. De a mai nappal Kozlov ismét megbízik majd bennem is és végre visszaadja számolgatós hivatalom - elvégre eddig profin intéztem mindent. Vonásaim keménysége felengedett, s mikor a nő megemlítette szétszórtságom, nyeltem egyet a játék részeként.
- Igen, tudja... nos, kicsit kényelmetlenül érzem magam, már megbocsásson. Szóval hogy ha nincs más hátra... - átvettem a boncolási jegyzőkönyvet, majd elsüllyesztettem a táskámban, de közben valami a kezembe akadt. Ó, majdnem el is felejtettem... persze jobban esett volna zsebre rakni ezt a pénzt és feltenni az egész summát ruletten a néhai Mr. Weaver egészségére... de az öreg sajnos ugyanabba a dokumentumba íratta bele velem, hogy pontosan mennyi "borravalót" kíván adni utolsó tetteként a boncmesternek. 250$ - ott díszelgett a szerveit felsoroló lap alján.
- Van itt még valami... Mr. Weaver úgy rendelkezett, hogy ez az öné. Ott áll a lap alján - mutattam a dokumentum megfelelő sorára, majd átadtam neki a lezárt borítékot - Számolja meg, ha kívánja - ajánlottam fel.

Fura egy szerzet volt. Az arcizmai alig észrevehetőn ellazultak míg a halálnemet ecseteltem. A helytől a hideg rázza, de a koponyaalapi törés kismiska? Bizarr mód borsództak meg a gerinccsigolyáim. Kiüresedett kávés poharam az asztal alatti kukába hajítottam. Reménykedtem benne, hogy lesz valami haszna az agyi aktivitásom fellendítése érdekében, de ugyanolyan tompa maradtam. Beleborzoltam a tarkómnál a hajamba. Közben megállapítottam, hogy ideje volna nyesni belőle. Kezdett idegesítően az arcomba borulni, azt meg ki nem állhattam.
Nem is figyeltem mit hadovál az ügyvéd. Pedig jó lett volna, mert éppen bankókat nyújtott át nekem. Kővé dermedt arccal meredtem rá. Azt hiszem a nyilvánvalóság skáláját durván kiütötte a buta tekintetem. Mit is mondott? Valami szót csak sikerült elcsípnem!
Lepillantottam a lapra ami előttem hevert. Az alján egy rendelkezés állt ami engem érintett. Megkönnyebbülten bólintottam egyet míg kifújtam a levegőt.
- Igen. - nyugtáztam röviden. Kellemetlen ha az ember épp a szétszórtságot rója fel a másiknak, közvetlen utána pedig belezuhan ugyanebbe a dugába. Tudtam, hogy még valami hibádzik, úgyhogy újból a hajtöveimbe túrtam, hátha ott meglelem a válaszokat. - És egy elérhetőséget ha adna, kérem. Formaság. De szükséges. Amíg tart a törvényszéki boncolás jobb, ha tudjuk, hol érhetjük el.
Düh. Tekintet. Megnyugvás.
Ott keringőzött bennem egy nyálkás érzés, amit sehogy sem sikerült magamról leküzdeni. Újból szemügyre vettem a férfi vonásait. Türelmesen várakozó, ám láthatólag egyéb teendői lévén álló egyszerű ügyvéd képe fogadott barátságos tekintettel.
Kész. Paranoiás lettem.
Elvettem tőle a pénzt hanyagul átpörgetve, majd felállva köpenyem zsebébe süllyesztettem a kezeim.
- Tudja elkélne egy ügyvéd a mi házunk táján is.
Végszóra mászott elő az asztalom aljából Nut. Meg is feledkeztem róla, hogy ott vert tábort. Mielőtt utána kaphattam volna az álnok gaztevő lassú mozgással megcélozta a papírhalmot.

Épp a pénzről beszéltem és épp akkor nem figyelt - azt hittem az ilyesmi lehetetlen, vannak ugyanis szavak, melyre az ember ösztönösen kapja fel a fejét és a pénz is közéjük tartozik. Ráadásul nem egy 5$-osról volt szó, hanem egy igen nagylelkű összegről. Lazán pörgette végig a bankókat, figyelmesen néztem a kezében a borítékot, már nem mintha nem lettem volna benne 100%-ig biztos, hogy helyes az összeg. Magam számoltam át, többször is. Mikor elérhetőséget kért, a zakóm zsebéből elővettem a névjegyem és átnyújtottam neki. Egyszerű, csontszín névjegy fekete dombornyomással. Talán egy kicsit erősebbek is voltak a betűk, mint a legtöbb dombornyomásnál, legalábbis jócskán kidudorodtak - egy kis nyomdai hiba.
Már épp búcsúztam volna, mikor azt mondta, nekik is elkélne egy ügyvéd; mármint a kórháznak? Megköszörültem a torkom.
- Nos kisasszony, ami azt illeti, mint állami tulajdonnak minden bizonnyal megvan a megfelelő, kirendelt jogi képviselőjük. Ezen felül, ritkán dolgozom a közszférában, sőt cégeknél is - nos, ez nem volt teljes mértékben igaz, de a helyzet megkívánta, hogy így fogalmazzak.
- Leginkább magánszemélyek a megbízóim, mint amilyen a néhai Mr. Weaver is... volt - fejeztem be a mondandóm egy utolsó sóhajjal. Ekkor mászott elő feltehetően a nő kirinje, egy pók formájában. Emlékszem a saját kirinemre azokból az időkből, mikor még ember voltam - egy patkány volt. Lelkem másik fele. Személyiségem kivetülése... a természet igazságos.
- Ha esetleg nincs más... - mondtam, azzal felálltam, hogy elbúcsúzzak. Van még némi teendőm ma este.
A nővel kezet fogtunk, elbúcsúztunk, majd elkísért a lifthez, amely felvezet az utcaszintre. Beszálltam, majd a földszint helyett megnyomtam a 2. emeletet. Fent üres volt a folyosó, leszámítva azt az öltönyös napszemüveges alakot, aki egyáltalán nem illett bele a környezetbe. Most pedig beszállt mellém. Megszólítottam, de nem néztem rá.
- Most találkoztam a boncmesterrel... a chip a helyén. Az öreg feltehetőleg még a hullaházban van.
Az öltönyös bólintott én pedig kiszálltam. A lépcsőházban mentem vissza a földszintre, majd kisétáltam a kórházból. Tudtam, hogy van még némi időm, de nem árt ha minél messzebbre kerülök az épülettől. Nem tudom pontosan mit terveznek, de a stílusukat ismerve - nagyot fog robbanni.

//el valahová//

Egyik szemöldököm felvonva hallgattam türelmesen végig a fickót.
- Úgy értettem nálam, az én házam táján. - megrántottam a vállam - Biztos a többes szám vezette félre. Sebaj.
Nem erőltettem a témát. Valójában a legkevésbé sem volt szükségem rá, de valamiért úgy éreztem muszáj tesztelnem. Nem akartam olyanná válni mint a kivénhedt vadászkutyák, akik még akkor is a földre nyomják az orruk, mikor már rég nincs szaglásuk se, de túl régóta vagyok az iparban ahhoz, hogy ne az ösztöneim vezéreljenek.
Nut lusta lábmozgásokkal mászott körül a papírokon, át a szépre megformált üvegig, amibe a tollaim tartottam. Útja nyomán alig észrevehető fonálnyákokat hagyott. Fölé pöcköltem az ujjammal, mire ő meg figyelmeztetőn megemelte első két lábát. Nyavalyás!
Elkísértem a vérszívót a liftig. Udvarias találkozónk csúcspontja volt a búcsúzkodás. Mélyet sóhajtottam mikor a lift ajtó becsukódott közöttünk. Párat nyújtóztam, a hajamba igazgattam, áttúrtam kiüresedett fejjel a köpenyem zsebeit, majd egy pár percnyi kék halál után az irodámba tértem vissza.
Levetettem a formaldehidre emlékeztető szagú köpenyt, átcseréltem az utcai viseletemre, Nutot gyorsan zsebre vágtam, majd elnehezült tagokkal vágtattam át a folyosón. Még utoljára becsekkoltam a boncterembe, ketten még bent voltak, intettem nekik, hogy leléptem, majd kivonszoltam a testem a kellemesen hűvös estébe.
Úsznom kéne. Meg legalább a napi kardióm megcsinálni.
Naná, de előbb egy sör a kádamban!

//haza//