Utak, utcák, sikátorok

Arapaho takaros és rendben karban tartott útjai, utcái és sikátorai.

Játék
Rita Kayle - Kálmán Tadarov Dragomir

* Ilyen kései órákban - pláne az egésznapos robotolás után a pékségben-, mindig örömteli pillanat a boltbezárás órája. Minden a megszokott ütemben zajlik, ahogy annak tökéletesen mennie kell: megvárni amíg a tisztelt, legutolsó vendég is elhagyja a placcot, hogy utána kitakarítsunk, tányérokat elmossuk, adminisztrációt rendezzük, végül pedig mindent a helyére tegyünk, mit példádul székek, asztalok, poharak és még kismillió egyéb.
A pékség ahol dolgoztam inkább hasonlított egy nagyobb méretű, pékségesített kévéházra, annyira otthonosan volt berendezve. Hangulatos zene és fantasztikus illatok csábították a látogatókat, faborítású falakat pedig híres és kevésbé híres művészeknek egyaránt figyelemre méltó képei tarkították, míg a bútorzat félelmetesen jó hatást kölcsönzött a pékség belterének. Ezek miatt már szinte fájó dolog volt otthagyni a munkahelyet, de mint mindig, most is valakinek előbb kell távoznia. Szerencsémre az adminisztrációt ma nem én vállaltam.
Kellemesen üdítően hatott az esti csípős levegő. A város zaja, az autók motorjainak zúgása, az embertömegek kismillió beszédfoszlányaiból összeálló hangkavalkád mind-mind egy igazi nagyváros látszatát keltette és emlékeztették rá az embert, hogy ez már nem Kelet-Európa. A hidegre való tekintettel egy divatos, barna színű mászóbakancsot, sötétkék hosszú nadrágot, egy szürke polár pulóvert és egy fekete, derékig erő kabátot hordtam magamon, ezzel tökéletesen beleilleszkedve a tömegbe.
Nem volt kedvem otthon vacsorázni, főzni meg már pláne nem. Dolgom nem lévén elindultam hát egy közeli gyorséttermeshez, hátha valami ehetőt is találni ott - azt mondják igen. Pár utca megtétele után egy olcsó, kínai kifőzdében állok meg. Mindig is kedveltem a hasam, ha pedig kínairól van szó, talán még a pénz sem számít. Gyors iramban kikértem egy adag thai csirkét némi tojásos rizzsel, majd bent leültem falatozgatni. Itt-ott ránézegettem a telefonra, hátha jött valami üzenet a Facebookon édesanyámtól vagy az ismerőseimtől. *

Nem csípem a kínait, de mire a kedvenc kebabosomig eljutottam addigra bezárt a bazár. Nem a legmázlisabb napomon vagyok túl, és koldus ne válogasson. Egy asztalnál foglaltam helyet, egyik kezemben villát, a másikban e-book olvasót tartva. Közben a telefonom az asztalon hevert, amiből a headsetem futott ki és zenét hallgattam róla. Szeretem kizárni a környezetem ha éppen olvasok, enni pedig túl egyszerű és snassz lenne egyedüli elfoglaltságként. Valaminek közben le kell foglalnia az agyam, vagy becsavarodok.
Csak a perifériámból látom, ahogy mellettem lévő asztalnál helyet foglalnak, de fel sem tekintek. Az ételemet egyetlen felesleges pillanatra sem méltatom, csak esetlen mozdulatokkal tekerem az evőeszközömre a sült tésztákat. Túl érdekes amiről olvasok. A szeretet és a különféle perverziók szoros kapcsolatáról szól a könyv. Szívesen megvásároltam volna hagyományos lapozgatós formában is, de az a helyzet, hogy a táskám szinte sosem üres, és sosincs benne kellő hely: köszönhetően egy aranyozott bundájú majomnak, aki lustaságaként abban szállíttatta magát, és jelenleg is abban horpasztott a lábamnak támasztva a földön. Én pedig olvasásra születtem, szóval vagy ez, vagy újabb táska. Még mit nem!
Túl későn tűnik fel az enyhe bizsergés a fülem és a halántékom találkozásánál. Dúdoltam. Már megint. Felocsúdva tekintek fel szinte először mióta helyet foglaltam az olvasmányból. Egyedül a mellettem étkező fiatal srác viszonozza meglepett pillantásaim. Elvigyorodok.
- Dúdoltam, ugye? - kicsit kilazítom az egyik hallójáratomból a fülest, hogy halljam, nem-e beszélek túl hangosan - Bocs, nem akartam elvenni az étvágyad. Nem épp egy muzsika tévé a hangom.

* Nem sok látnivaló volt az interneten, legtöbbje csak a szokásos politikai csatározások eredményei és fordulópontjai voltak a nevezetesebb hirpotálokon. A politika csak rövid ideig foglal le, otthoni híreket pedig a magam idegállapotának megőrzése érdekében inkább nem is olvasok, látván azt a sok gondot és bajt, ami otthon jelen van. Macskás videók a lányoknak valók - amúgy is inkább hüllős meg kutyás vagyok -, a tech rovat meg egyszerűen csak nem az én stílusom.
Az evés lendülete megtörni látszott, amikor nagyjából a felénél kezdett megtelni a hasam. Ebből csomagolás lesz, nem kellett volna a melóban bezabálni vacsora előtt. Hagytam egy kis szünetet az ennivalómnak, talán egy pár perc múlva jobban csúsznak majd a falatok. Addig pedig időtöltésként, szemügyre vettem - immár sokadjára -, a telefonom és az étterem vendégeit. Kiszolgálás terén az abszolút átlagos szintet hozza, semmi cifra, de semmi hanyag. Mindig is bírtam a kínaiakat, bolondos, babonás és vicces népség, alapvetően jó szándékkal és borzalmas angol akcentussal. Nem mintha az enyém jobb lenne, de egészen jól el tudtam azon szórakozni, ahogyan az árakat kiomondja a kiszolgáló csaj a vásárlóknak. Egészen addig ezen nevettem magamba, amíg a mellettem lévő asztalnál dúdolgatást nem hallottam.
Valaki igazán dallamos kedvében lehetett ahogy néztem. A nő a füldugójával a fülében - saccra úgy huszonnyolv, talán harminc lehetett -, egy pillanat alatt le is vágta a pillantot és azonnal szabadkozni kezdett az arckifejezésem láttán.
- Ugyan, nem vettél el semmit, én is éppen csak hogy relaxálok egy picit. - mondtam, majd mutattam az előttem magányosan árválkodó ennivalóra. - Keményebb mint hittem. Ahogy veszem észre, maga se bírta sokáig.
Csinosnak csinjos, ehhez kétség sem fér hozzá. Ruháiból ítélve nem lenge, gyönyörű szürkés-zöld szemei vannak, alkata sportosabb. Táskájából ítélve.. ~ Nem tudom, abból semmit sem lehet megítélni. ~ gondoltam magamban. A mozgolódó táskára mondjuk picit fölhúztam a szemöldököm, de mindenbizonnyal nem egy ember hordozza a táskájában az alakot öltő kirinjét. Én nem szívesen hordom őt sehova, ő is jobban szeret nem megjelenni mások előtt. Most is éreztem, hogy inkább unottság érzetét küldi az agyam felé.
- Aztán, mi járatban errefelé? Már az evésen kívül. - próbálkoztam beszélgetést kezdeményezni vele. *

Kiemelem a füleimből a zenét. Letekerem a nyakamból a zsinórt, majd az asztalra fektetem mosolyogva.
Ha tehetném, kikapcsolnám az agyam, de az jobban megerőltetne mint az, hogy ne vegyem szemügyre arcberendezését, kezének szélességét, ujjainak hosszúságát. Visszafogott, mégis divatos ruházkodása van. Megnyerő. Ezek a manapság könnyen elkelő férfi paraméterek. Nem lepődnék meg ha csuklóig ki lenne tetoválva.
Én is felmutattam a villám köré tekert tésztát.
- Hidd el, ha nem kínai lenne már nem lenne. Nem szeretem a kajájukat, vagy túl édes, vagy túl csípős vagy túl savanyú... vagy túl mindhárom. Ez speciel túl tészta.
Elvigyorodok a kérdésére.
- Nos, a kebabosom már nem sikerült elérnem, én viszont túl le vagyok terhelve agyilag, hogy főzzek, a müzli nem az én vacsorám, és lusta is vagyok, ez a kínai meg útba esett. - magyarázom dióhéjban - Jobb az a kérdés, te mi járatban? Honnan jöttél? Vakációzol? Világot látsz?
Közben elsüllyesztem az e-book olvasóm a tartójába, majd lehajolok, hogy Vex mellé bepréseljem a táskába. Nem tetsző, halk morgás-prüttyögés a válasz és egy kis kellemetlen mozgolódás a részéről, de annyira azért nem háborog, hogy ahhoz fel is ébredjen. A srác akcentusa nem zavaró, de azért kihallatszódó. Valami európai országból jöhetett, ahol erőteljesek a betűk. A kínaiaké bezzeg ennyi év után is szörnyű. Szerintem már csaknem direkt csinálják. Mindig muszáj vagyok a pénztárgép felém eső monitoráról leolvasni a végösszeget, különben sose tudnám mennyit kéne fizetnem. Az ételeik tömények és mindig rohanni lehet utána az első klotyóra, a kiszolgálás meg kivehetetlen. Miért csípik ezt annyian mégis?

* Nofene, végül csak találtunk valamit, ami közös bennünk azon kívül, hogy emberek vagyunk. Ilyen kései órában nagyon sokan választják a munkából hazafelé menet a gyorskajáldákat, mert egy nyolc vagy egy tizenkét órás műszak után az embernek sem ideje, sem kedve nincs főzőcskézni.
Elmosolyodtam, amikor meghallom az utóbbit és egy bólintással nyugtázom.
- Aha, akkor vágom mi a helyzet. Pontosan így vagyok vele én is. - válaszolom.- Nekem mondjuk pont bejön amúgy a kínai, esti vacsorának ez pont megfelelő, mint egy fosatós, kétszer csípős mexikói.
Nem egy alkalommal volt, hogy vacsorára - rossz ötlet! -, mexikói étteremben ettem, mert az is közel volt, ráadásul pont útba esett hazafelé, nem úgy mint ez a kínai. Miután sikerült rohamtempóban hazaérnem, az elkövetkező egy órát a klotyón kellett töltenem, hogy a megevett extra erős taco ne az ágyamba vagy a székemen landoljon. Finomnak isteni finom a mexikói kaja, de azért az erőset azt tartogassák csak az anyjuknak.
Végül rám terelődött a szó.
- Én? Nos, frissen lett vége a műszakomnak a közeli pékségben. - kezdtem bele. - Péknek dolgozom errefelé a Morrison's pékségnél - mutattam az irányt - aztán gondoltam a fenének van ilyenkor kedve főzőcskézni. Hát ugye mint nálad, nekem sincs ilyenkor kedvem egy nyolc órás, kemény meló után hazamenni, akkor előkapni a lábost, fakanál, akkor mittomén'. - magyaráztam, miközben itt ott kézjelekkel is besegítettem. Már egész jól ment az angol, de a hatás fokozásáért néha még a kezeimmel is besegítettem. - Szóval nem, mondtam, hogy ma ezt kihagyom és ez a kis kínai éppen jó megoldásnak tűnt a vacsorára.
Egy másodperc türelmet kértem a nőtől, hogy kimenjek a pulthoz a tányérral. Becsomagoltattam, majd kifizettem a csomagolás árát. Úgy sem tudom ezt itt már elpusztítani, otthon meg majd reggelinek vagy ebédnek a melóban épp megfelelő lesz.
Visszatértem és visszaültem a helyemre, szembefordulva a nővel.
- Szóval mi van velem? Hát, gondolom kihallod a hangomból, hogy nem ide való vagyok. Bulgáriában születtem, ám hozzá kell tenni, hogy még a magyar állampolgárságommal is büszkélkedhetem. Igen, ismerem az arckifejezést, de nem lep meg. Amolyan vándorló család vagyunk, kedvelt elfoglaltságunk a világ felfedezése. - mondtam, közben kényelmesebb pozíciót váltottam az ülésen. - Nem rég érkeztem ide a városba, mint mondtam pékként dolgozom. Világjáró embernek tartom magam, kedvelek új helyeket felfedezni és ismerkedni másokkal. *

Elfojtok egy hangos felröhögést a nem túl diszkrét kifejezésre azt illetőn, miféle végtermékkel jár nála a mexikói.
- És azt hiszed a kínai különb? - most már hangosan nevetek - Még jó, hogy kocsival vagyok, különben lehet kétségbe esnék a Fayland felé.
Szinte idejét se tudom mikor tudtam ennyire felszabadultan társalogni. Nem vagyok éppen kocsmázós vagy szórakozóhelyre járós fajta. A bort odahaza is el tudom fogyasztani, a barátaimnak épp úgy sűrű a munkabeosztása mint nekem, és a koncerteken mindig kényelmetlen a cipő letaposás. Egy csizmám talpa már levált egy ilyen jellegű kísérletem alatt, nem szükséges többszöri próbálkozás.
A hozzám járó lelkidefektesek leginkább panaszkodnak, szóval nem csoda, hogyha gyerekes izgatottság lesz rajtam úrrá, mikor valaki nem a térdére hajtott homlokkal sírja el magát.
- Ismerem azt a pékséget - bólintok - Jártam is már ott, és azta! Fantasztikus a zsömle!
Nyolc óra... mázlista! Mit nem adnék, ha csak nyolc órából állna a munkaidőm...? De képtelenség úgy beosztani a dolgokat, hogy abból én járjak jól. Így jár az aki saját maga főnöke; alaposan kibabrál magával.
- A földrajzi tudásom gyakorlatilag nulla, szóval ne nézz hülyének, de... fogalmam sincs, hogy ezek az országok hol találhatóak a térképen. Megtanítasz egy kicsit bolgárul? Biztos mindenki ezzel jön és unod, de cserébe én is megtaníthatlak franciára!
Azért vicc, hogy három nyelven beszélek, de ha ki kéne mennem terepre azt se tudnám melyik városban vagyok. Tájékozódni is meg kellett volna tanulni az iskolapadban.
Kicsit irigylem őt. Fiatalnak látszik és kötetlennek. Szabadnak.

* - Hüha.. hát. - vakargattam a fejemet.
Őszintén szólva meglepett a csaj. Ilyet még sohasem kértek tőlem, hogy tanítsak valakinek egy-két bolgár szót, hiába éltem már más országban. Nem mintha attól tartanék, hogy nem tudnék megszólalni bolgárul elvégre az az anyanyelvem, azon a nyelven szólaltam meg legelőször. Azonban az évek során egyedül csak otthon, családtagok között használtam a bolgárt. Minden máshoz tört magyaromat, később pedig angolt használtam, így az idők során csak kikopott a tudásom belőle. ~ A cirill írásról ne is beszéljünk, a latin betűs írásrendszert is nyögvenyelősen tanultam meg anno. ~ gondoltam.
Előkapargattam a fejemben egy alap mondatot, majd a szemébe nézve megszólaltam:
- Добре дошли. Моето име е Петър и се радвам да се запознаем. (Dobre doshli. Moeto ime e Petŭr i se radvam da se zapoznaem. = Üdvözöllek. Az én nevem Petar, és örülök, hogy találkoztunk.) Hangzott el a bűvös mondat, tökéletes bolgár kiejtésemmel. Furcsa volt ismét megszólalnom a saját nyelvemen, senkihez nem beszéltem már ezen a nyelven, csak ritkásabban a családtagjaimhoz és az otthoni barátaimhoz.
- Nos, ez volt egy köszöntés. Annyit jelent, hogy "Üdv, az én nevem Petar. Örülök a találkozásnak." Ha mondjuk valamit meg szeretnél köszönni, azt mondhatod úgy is, hogy "благодаря" (Blagodarya). Ha köszönünk valakinek, aki nem egy közeli ismerősünk, vagy barátunk, akkor simán csak a "Здрасти" (Zdrasti) a megfelelő szó. Jó, látom ez még picit sok, nem untatlak vele. - nevetem fel.
- Remélem nem okoz nagy fejtörést. A szláv nyelvek mindig is kicsit nehezek voltak, bár tudtommal a bolgár az még a könnyebbikhez tartozik. Próbálnád meg a magyart! - mondtam. Ó, hát még az. Az a sok magánhangzó, na meg a hosszú, ékezetes változataiknak a megértése szinte az őrületbe kergetett. Talán azt is majd gyakorlom otthon, jobb ha minél több nyelvet tanul az ember.
- Na de, most rajtad a sor. Hadd halljak egy jó francia mondatot. - mondtam mosolyogva a nőnek. Illett is az arcához - még inkább az ajkaihoz -, a francia. Nyálas nyelvnek tartom, de azért csak a világ legszebb nyelvei közé tartozik. Hát még aki velem szemben van. *

- Lassabban, ezt megjegyezni sem tudtam! - nevetek - Dobil dosil muto i-i...? - próbálkozom, de elakadok. Inkább a lassabb kifejezéseket próbálgatom - Blagadora. Jól mondom? Botrányos kiejtésem lehet!
Úgy hangzanak a szavak mintha csak hadarna. Mindig izgalmas új nyelveket tanulni, főként ha az egy olyan nyelv, amit azért nem sűrűn hall az ember. Feladom. Legyezgetek párat lemondóan, számat meg játékosan lebiggyesztem, majd kezet nyújtok.
- Enchanté de faire votre connaissance. Je m'appelle Rita. (Ansanté dö fer votr konesszansz. Zsö mápell Rita.) - még a nevemben is kissé megtöröm az r-betűt, hogy abszolút franciába toljam. Ha már valamit csinálok, akkor azt tisztességesen. Plusz megnyugtató, hogy még mindig nem kopott el a nyelvtudásom. Oké, valószínűleg az már kihívás lenne, ha valaki franciául megkérdezné merre van a metró, de ha az alapok még működnek, utána a többi már olyan mint a bringázás- Másszóval... Örülök, hogy megismertelek Peter. Petar. Jól ejtem? Szóval örülök. Engem Ritának hívnak. Mit gondolsz, totálisan elmebetegnek nézel ha azt mondom engem nem untat? Épp ellenkezőleg.
Közben meg kénytelen vagyok elnyomni egy ásítást. Ellentmondásosnak tűnhetek, de nincs mit tenni: az unalom és a fáradság nincsenek jelen helyzetben köszönőviszonyban. Sajnos hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy az agyam terhelhetősége is véges.
- Ne haragudj. Tényleg nem untat, csak azt hiszem kezd haldokolni az agyam. Ja igen... én pszichológus vagyok, szóval nem tudom mennyit tudsz mentálisan pihenni kenyérsütés közben, de én egy percre se bambulhatok el. Nem cserélünk egy hétre szakmát? Imádnám dézsmálni a frissen sütött pékárút!