Nem: férfi

Csoport: hibridek

Születési hely, idő: Moszkva, Oroszország; 1993. január 2. (20)

Kinézet: kinézetre körülbelül 25 éves. Haja rövid, sötétbarna színű, akárcsak mandulavágású szemei. Arcvonásai finomak, de férfiasak, arca többnyire teljesen simára borotvált. Testalkata vékony, nem túl izmos (mégis erős), magassága 174 cm-es. Bőre teljesen fehér. Tetoválása csupán egy van, az viszont az egész hátát elfoglalja: tökéletesen kidolgozott, színes kép a Kremlben, a Vörös téren álló Vaszilij Blazsennij-székesegyházról. Legszívesebben fekete, vagy sötét ruhákat hord: farmernadrágot, acélbetétes bakancsot, atlétát vagy pólót. Kedveli a férfiasabb ékszereket, főleg az ezüstöt. A hidegebb idő beköszöntével hosszú bőrkabátot vesz fel, nyakába pedig sálat köt.



Foglalkozás: mentő és sürgősségi orvos.

Szörny-alak: a szörny alak neve drekavac, a sikító-szörnyeteg az ősi szláv mitológiából. Durván 1,2 méter magas, két pár emberszerű végtaggal és hosszú ujjakkal. Farka nagyjából 20 cm-es. Fogai hegyesek és élesek, felső és alsó szemfogai egyaránt agyarként lógnak ki szájából. Testét rövid, barna szőr borítja. Fülei kerekek és nagyok, akárcsak aranyszínben villogó szemei. Orra nagy és lapos. Többnyire görnyedten jár, elülső végtagjait is használva, a majmokhoz hasonlóan.


Szörny készségek: mozgása fürge és gyors. Legfőbb fegyverei erős állkapcsa és hegyes, éles fogai, valamint a hang, melyet kiadni képes: a sikítása egyenesen az ember agyába hatol, rettenetesen bántó, nincs olyan lény, amely ellen tudna állni neki és nyugodt maradni, ugyanis felettébb sérti a fület és idegtépő.



Alapvetően nyugodt, megfontolt férfi rengeteg cinizmussal és szarkazmussal. Tág ismeretekkel, széles lexikális tudással rendelkezik és ezt nem átall mások előtt fitogtatni, vagy kijavítgatni, kioktatni akárkit, aki hibázik, ez viszonylag idegesítő tulajdonsága. Nem híve a harcoknak, az erőszaknak, a tiszta, becsületes és tisztességes munkát preferálja, vagyis a Katonáktól való segítségkérést adott esetben. Nem nevezhető gyávának, de tisztában van a képességeivel, főként a fizikai képességeivel, amik azért valljuk be, szerények. Rendszerető és precíz, de szükség esetén tökéletesen átlátja a káoszt. Könnyen megsértődik és felhúzza magát, sok olyan apróságon is idegeskedik, amin nem kéne, de ebből a külső szemlélő szinte semmit sem sejt. Érzelmeit tökéletesen képes leplezni, ha szüksége van rá. Mindezek mellett viszont képes a végletekig türelmes lenni a betegeivel. Nyelve gyakran éles és megbánt másokat, nehezen ismeri el a vereséget és kér bocsánatot. Szeret segíteni másoknak és ezt szívesen is teszi, főleg a nála szerencsétlenebb sorsúakon, betegeken, időseken. Szeret hosszan beszélni, mindent a végletekig kifejteni, eszmecseréket és vitákat folytatni (nem veszekedéseket) egy-egy témában. Ezek viszont többnyire olyan témák, amiket mások kevésbé preferálnak: politika, gazdaság, kultúra, történelem, filozófia és főleg ezek összehasonlítgatása; de néhány kedveltebb, vagy legalább jártasságban a társalgó féllel egyenlőbb témája is akad: művészetek, a hibridek és az emberek helyzete és persze örök szenvedélye, a biológia, kémia és orvostudomány, az emberi és hibrid test. Kifejezetten intelligens, nagyon sok minden érdekli és szeret tanulni.

+ gyors felfogóképesség, széleskörű ismeretek és tudás, meglepő intelligencia és éleslátás
+ nagyszerű reflexek mind szellemi, mind fizikai téren
+ tűri a terhelést és képes még a leglehetetlenebb helyzetekben is kedves és türelmes maradni
+ biológiai és anatómiai ismeretek, ápolási és gyógyítási képességek

- nem verekszik, soha; egyrészt elvből sem, másrészt pedig tudja magáról, hogy fizikailag nem kifejezetten erős; sőt, még szörnyalakja is viszonylag haszontalan ilyen szempontból
- hogyha valamit gyorsan akar mondani, vagy ideges lesz, vagy bármilyen erős behatás éri (vagy csak egyszerűen úgy tartja kedve), az enyhe orosz akcentusa rémessé válik, az érzelmek fokozódásával pedig beszédébe orosz szavakat kever
- az állandó idegeskedés miatt enyhe savasodással és reflux-szal küzd, amin csak savlekötőkkel-, semlegesítőkkel és tablettákkal tud segíteni
- nehezen ismerkedik

~ hogy egyszer elkövet valami végzetes hibát és ezzel árt valamelyik betegének, vagy nem tudja kellőképpen ellátni
~ hogy elveszíti a munkáját
~ hogy sosem lesz egyetlen értelmes kapcsolata sem - sem barátok, sem barátnő



1993. 01. 02.-án születtem Moszkvában, Oroszország területén. A tél már javában beköszöntött, igazi velőt rázó, csontig hatoló hideg volt. A kora hajnali csípős, fagyos órákban a szülészeten felsírt egy kisgyermek – én voltam az. A legtöbb gyerekkel ellentétben nem voltam se szép, se aranyos, se egészséges. Nem mosolyogtam édesanyámra, csak ordítottam. Néhány órával később pedig felvették az anyakönyvemet, így a társadalom hivatalosan is egy újabb taggal gazdagodott, Anatoliy Ieronim Evdokimov néven.

Novosibirksben nőttem fel édesapámmal, borzalmas körülmények között egy lelakott, omladozó bérházi lakásban. Apám állandóan pénzhiánnyal küszködött, így hamar megtanultam a nélkülözést, sőt, hozzá is szoktam. Minden munkát elvállalt, amit csak tudott, de így is szűkösen éltünk... pláne, hogy tetemes összeg ment el a családi kasszából apám cigarettájára és alkoholra. De nem hibáztattam ezért őt, soha. Az anyám? Nem ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy hibrid volt és én az ő "génjeit" örököltem. Ha rákérdeztem apámtól, ki volt ő, a választ többnyire egy vagy két hatalmas atyai pofon volt. Egy idő után leszoktam a kérdezősködésről. Hozzászoktam a hiányához… tulajdonképpen nem is volt soha anyám. Félárván nevelkedtem.
Apámmal kiskoromban jó volt a kapcsolatunk: rengeteget foglalkozott velem, soha nem félt tőlem egy pillanatra sem, sőt, inkább védett és mindig azt mondogatta, különleges malchik vagyok. Tanított, nevelt… és mesélt. Régi meséket mondott. Régi meséket a szláv mondavilágból. Egészen gyermekfejjel magamba szívtam mindazt, amiről a valaha volt öregek a tábortűz körül zsibongó gyermekeknek karcos hangon meséltek. Én is rettegve bújtam ágyba, mint a régi szláv gyermekek ha rossz fát tettem a tűzre, féltem, hogy üstjében eljő értem a jagababa és felfal elevenen. Képzeletemben az éjszakákat az oborotenek járták a városban, az erdőkben a volkolakok gyülekeztek, hogy a préda után induljanak, és ha a mennydörgés hangja gurult végig a tájon, hát hittem: Perun kacag öblösen kupája felett. Természetesen a drekavacokról is mesélt, én pedig magam is megéltem ezeket a történeteket.

Azután iskolába mentem és minden megváltozott. A személyes tragédiám inkább az, hogy nem tudtam beilleszkedni és nem voltak barátaim. Pedig eleinte nem voltam zárkózott… csak túl mulya. Nem tudtam, mit akarok, vagy hogy egyáltalán akarok -e valamit. Zavartságom és akaratlanságom a többieknek is feltűnt, akárcsak beteges, folyton reszkető testem. Én voltam a folyton félő leggyengébb láncszem. És erre nemsokára mindenki rájött. Sőt, azt hiszem... féltek is tőlem, mert más voltam. A többiek folyamatosan bántottak. Állami iskolába jártam, a tanszereimre épp hogy tellett. Sosem voltak rendes könyveim, csak saláták a könyvtárból, mások által elhajított, összefirkált, megtépett lapkötegek. Év végén pedig még ezt is le kellett adnom, hogy jövőre másnak is jó legyen. Mindezek ellenére, hamar megszerettem az olvasást… ide menekültem először. Apám rövidesen munka és elfoglaltság hiányában még inkább inni kezdett és nőket hordott fel a lakásunkra. A legtöbbet csak egyszer láttam, de volt néhány, akikkel hosszabb kapcsolata is volt. Én egyik „barátnőjével” sem tudtam kialakítani bensőségesebb viszonyt egy vadidegennél, aki bebújik apám ágyába, néha megfőz vagy kimossa a ruháink.

Hibrid létemnek köszönhetően gyorsabban növekedtem és fejlődtem, a tanárok nem bírtak velem lépést tartani, a legtöbb dolgot így magamtól tanultam meg. Mindemellett pedig sötétebb, búsabb és komorabb lettem, végleg bezárkóztam, megváltozott az öltözködésem, az ízlésem és ez sokaknak még inkább nem tetszett. Mertem újat mutatni. Mertem kilógni a tömegből, mertem valaki lenni, nem csak egy névtelen a sok közül… rengetegszer vertek meg. Ezért. Ezért is. Akkoriban kezdődtek a harcok, ezért az iskolából is kirúgtak, az utcára is alig mehettem le. Düh helyett azonban nem éreztem, csak keserűséget és közönyössé, nemtörődömmé váltam… egy cinikus művész lelke költözött belém. Nem érdekelt a világ, nem érdekeltek az emberek, az apám sem.

Megkeseredett, a társadalmi normákhoz illeszkedni képtelen valaki lettem, mert nem voltak kapcsolataim: kezdve az anyámmal, a baráti körig bezárólag. Munkát végül a moszkvai konzervgyárban kaptam a soron és úgy hittem búskomor, unott és igazán semmiről sem szóló életem folyik majd tovább csendesen a medrében, de óriásit tévedtem. Édesapám leszokott az italról (nagyjából), bizakodóvá vált és nem akarta itt, így feladni. Hosszas és nehézkes folyamatok követték egymást, míg megszereztük a zöldkártyát: ő, hogy dolgozhasson, én pedig, hogy tanulhassak - elhatároztam magam végre, orvos akartam lenni. Így érkeztünk Arapaho-ba 2006 nyarán.

Bár az angolom eleinte döcögősen ment, lassanként hozzászoktak a körülöttem lévők, s én is. Apám rendes állást kapott, s fizetése bár továbbra is szerény volt, legalább rendszeres, s ha szűkösen is, de meg tudtunk élni belőle. Tele volt tervekkel, reményekkel. És persze én is az egyetemen. Itt teljesen új és más volt minden: a többiek nem bántottak. Hibridek mellett jártam iskolába, dicsértek, elismertek. Végül színjelessel végeztem el az orvosit és elkezdtem a helyi kórházban dolgozni, mint mentő- és sürgősségi orvos. Apám az egyik farmon kapott állást, így különköltöztünk, ő a farmok melletti kolóniába én pedig kivettem egy kisebb lakást a belvárosban. Gyakran meglátogatom őt és pénzt is rendszeresen küldök neki. Mindazok ellenére, hogy (születésem első éveit leszámítva) nem volt valami jó apa, én nagyon szeretem, becsülöm és tisztelem őt. Úgy érzem, elértem valamit az életben, boldog vagyok és elégedett - azt csinálom, amit szeretek, sikerült néhány barátot is szereznem a kollégák közül, bár ezek kissé felszínesebb kapcsolatok. De amíg itt vagyok a kórházban és segíthetek másokon sosem leszek többé elveszett... igaz ideje lenne már ismerkednem, igazi barátokat, sőt, talán ha nem túl nagy kérés az élettől, barátnőt szerezni és családot alapítani... már csak ez hiányzik a teljes boldogságomhoz.

A mindennapokban a legtöbben Anton-nak szólítanak, a kórházban is vezetéknevem helyett az első keresztnevek "angolosított" változatát használják, mivel nehezen tudják kiejteni erősen szláv nyelvhez faragott nevem de ez engem egyáltalán nem zavar. Nemrég egy nehéz időszakon mentem keresztül, csak a munkámnak éltem, elhagytam magam és hanyagoltam az emberi kapcsolataim is. De nagyjából fél éve mondhatni boldog fordulatot vett az életem: megismerkedtem egy lánnyal, Amber-rel, aki felhőtlenül boldoggá tesz engem. Hogy jobban imponáljak neki elkezdtem angol nyelvtanfolyamokat venni, így a korábbi borzalmas akcentusom mára már egész szépen kikopott a beszédemből. Valamint vettem egy kocsit is, egy gyöngyház-fekete Chevrolet Lacetti WTCC Street Edition-t.

Üdv itt, doki! Az előtörténeted elfogadva! Lakhelyed a Belváros/Társasházak/A lépcsőház 1.

Jó játékot!